Részletek

Írta: Görömbei András

Kategória: Irodalom

A kulturális embertan tudósai szerint az ember természettől fogva kultúrlény. Csupán biológiai lényként életképtelen volna, életképessé az teszi, hogy önmaga és a természet közé iktatja a kultúrát. A kultúra az ember fizikai létezésének is feltétele.  Ahhoz, hogy élni tudjon “a kultúra szimbolikus értelemvilágához kell idomulnia, amely szimbolikusan közvetíti és így lakhatóvá teszi számára a világot. Az embernek nincs más választása.”   A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. Az egyén létének előfeltételeit a közösség biztosítja, “minden ember egy olyan kulturális közösségtől kapja tudása előzetes struktúráját, amelybe beleszületik, pontosabban, amelyben tudata kialakul”.

Görömbei András

A személyiség közösségi megelőzöttsége magyarázza meg az anyanyelv rendkívüli szerepét is az egyén  életében. “Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” - vallotta Kosztolányi.4 Megállapításával egybevág a mai agykutató véleménye, mely szerint az agykéreg anyanyelvi beszédrégiójának döntő szerepe az ember minden szellemi tevékenységében érvényre jut. Egy-egy nyelv kialakulásának történelmi folyamata annak is biztosítéka, hogy az azonos anyanyelven beszélők között különlegesen mély kapcsolat van. Az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, sajátos logika is. “Nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak.” Az anyanyelv “az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója”. Megőrzi tapasztalatait, biztosítja folytonosságát és hagyományközösségét.

Bővebben: Irodalom és a nemzeti önismeret

Részletek

Írta: Oláh Tamás

Kategória: Irodalom

József Attila halálának tragikus körülményei és költészete végérvényesen összefonódott egymással, hasonlóan Petőfi halálához és életművéhez. Ma már nem lehet elválasztani a kettőt egymástól egyik esetben sem. Költészetük utóéletét áthatja tragikus sorsuk. Ahogy Petőfi megjövendölte halálát az Egy gondolat bánt engemet című versében, József Attila költeményeibe is többször bekúszik a tehervonat képe, s lám egy tehervonat zúzza halára Szárszón. „Tehervonatok tolatnak,/a méla csörömpölés/ könnyű bilincseket rak/ a néma tájra.” Halálát megelőző események és magáról a „balesetéről” szóló elbeszélések különös fényt vetnek verseire, egyetlen költeményét sem tudjuk már anélkül olvasni – írja Szerb Antal - , hogy ne keresnénk bennük a szomorú vég előjeleit. A költő halála mintegy hitelesíti minden életében átélt fájdalmát.

                                                                                      

 „Íme, hát megleltem hazámat

  a földet, ahol nevemet

  hibátlanul írják fölébem,

  ha eltemet, ki eltemet.„

Bővebben: "A segítségnyújtás vágya is lehet szenvedély"

Részletek

Írta: P. Papp Zoltán

Kategória: Irodalom

   Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerűl szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált.

Határ Győzőnek van egy fantasztikus kötete, amit nagyon szerettem, csempészáruként kaptam annak idején meg, ez volt a Hajszálhíd, melyhez Weöres Sándor írt előszót. Weöres megérezte Határ Győzőben, hogy ő is a szavak bűvöletében él, rakosgatja, mint a kirakós játékot, ismerve a magyar nyelv minden szépségét, fordulatát. A Hajszálhíd cím azt fejezte ki – s most a saját példámból indulok ki –, hogy én és a világ közt van egy óriási szakadék. Nekem, aki költő vagyok, más lehetőségem nincsen, mint ezen a hajszálhídon a szakadék másik oldalára átjutni. A világ és én, ha tetszik, én és a világ. Ezen a nagyon vékony hídon, pallón lehet közlekedni a költőnek. Hogy ezen közlekedhessen, meg kell válogatni, hogy ezt a hajszálat miből rakja össze. Annak jónak kell lennie. Ez a hajszálhíd átérhet a túloldalra úgy, hogy nagyon személyes, és megment engem, mert kibeszéltem valamit, nem bolondulok meg, nem őrülök meg. De lehet hogy bizonyos korokban – és a magyar költészetnek, vagy akár a kelet-közép-európai költészetnek ebben látom egy különös specifikumát – mindig többek is akartak lenni. Volt olyan óhajtás, vágy valami helyett: a rossz politika helyett, a rossz történelem helyett – ha csak 4-5 embernek is el akarta mondani –, hogy jöhettek ti is ezen a hídon.

Bővebben: Verset ír, költő? - Beszélgetés Nagy Gáspár költővel

Részletek

Írta: Baudelaire & Poe

Kategória: Irodalom

„Genus irritabile vatum!^* A költők (s a szót legszélesebb értelemben használjuk, minden művészt költőnek tekintünk) ingerlékeny, érzékeny emberek, minden bizonnyal; de hogy miért, úgy vélem, azt nem tudjuk általában. Csak a kivételes szépérzék avatja a művészt művésszé, s ez a szépérzék mámorító gyönyörök forrása, de együtt jár a formátlanság és az aránytalanság ugyancsak kivételes érzékelésével. Ha egy igazi költővel szemben hibát vagy igazságtalanságot követnek el, ez olyannyira elkeseríti, hogy elkeseredése az általános megítélés szerint egyáltalán nincsen arányban az elkövetett igazságtalansággal. A költők meglátják az igazságtalanságot; sohasem ott, ahol nincsen, de gyakran ott is, ahol a költői szem fel sem fedezi.

 

Bővebben: Genus irritabile vatum