Irodalom

Modern tanmesét lehetne írni valóban napjaink közéleti tünetéről; hogy a honpolgári lelkiismeretet épp azok a kiáltások és lármafák altatják el, amelyek fölrázták. Most már, hogy a vészharang szól, nyugodtan alhatunk, az illetékesek tudni fogják a dolguk. Vagyis a mi dolgunkat. Kormányzatok felelőseit alig csüggesztheti jobban, mint az a fajta közvélemény – az a bizalom irántuk –, hogy kezükben a panacea a legsúlyosabb bajra is, csak figyelmeztetni kell őket.
*
Ha más nem, hát ez a – jobb szó híján – közéleti lustaság indokolhatná, hogy épp már a derülés napszakában, a belső teherbírás idején csúsztassunk komor körvonalú képeket a látó szemek elé; rakjunk súlyokat a vállakra.

A mélységet – még népekre s nemzetekre váró mélypontokat is – kétféle tekintettel lehet szemrevételezni. Mi történik vajon azzal, amit ilyen csupa-szikla meredek mélyére ejt a sorsa? A tányér darabokra törik. De a labda visszaugrik. Attól függően, hogy milyen az anyaguk, a szerkezetük, a tömörségük, a kohéziójuk; az a belső vonzóerő, amely összetartja a testek molekuláit. S ugyanúgy minden emberi alakulás a részecskéit, amelyet mi társadalomnak nevezünk, közösségnek. De amelyet a régi prédikátorok szavával én szívesebben kösségnek hívnék. Hívnák életre is. Talpraállásukat – és labdaszerű fölszökkenésüket – a népek s nemzetek a szellemi életük izomzatának mozgatásával kezdik. Voltaképpen a szellemi izom-erőnlét alakít még a legújabb korban is népekből nemzeteket.

Még a nem mindennapi – nem minden évszázadi – megpróbáltatások közepette is kevesebb aggodalommal néztem volna a magyar anyanyelvű közösség sorsát, ha csak valamivel több elismeréssel kísérhettük volna szellemi életünk némely csoportjának működését az utóbbi fél évszázadban.

 

Előszó


A pszichológia, amely hajdanán szerény helyet foglalt el egy fölöttébb akadémikus kis hátsó szobában, az utóbbi néhány évtizedben, Nietzsche jóslatának megfelelően, a közérdeklődés tárgya lett, túllépve az egyetemek által kiszabott kereten. A pszichotechnika formájában beleszól az ipari üzemek életébe, a pszichoterápia formájában az orvostudomány széles területeit fogja át, a filozófia formájában Schopenhauer és Hartmann hagyományát viszi tovább, tulajdonképpen újra felfedezte Bachofent és Carust, általa a mitológia és a primitív népek pszichológiája az érdeklődés homlokterébe került, forradalmasítani fogja az összehasonlító vallástudományt, s nem kevés teológus még a lélek gyógyítására is kívánja alkalmazni. Vajon igaza lesz végül Nietzschének a scientia ancilla psychologiae állításával?


Kérdések Gergely Ágnes Kossuth-díjas költőhöz

 – Yves Bonnefoy, a modern francia líra neves képviselője egyik, irányt mutató versében azt írja: „Szétzúzni a márványból kelő arcot, összetörni minden szépséget, minden formát. Küszöbként szeretve csak a tökélyt, de megismerve megtagadni, holttá feledni, a csúcs a tökéletlenség”. Határ Győző pedig úgy fogalmaz – az állköltészetről szólva –, hogy „a formai rekvizitumok elestével felnyíltak a zsilipek, és özönével tódultak a líra területére a műkedvelők, akarnokok, féltehetségek, hazafiaskodók, grafomániások, csinálmányosok, pártagitátorok, szubkultúrák széplelkű szálláscsinálói, az önsajnálat Herkulesei, mesteri önkielégítők, kiművelt mimózalelkek, önfeltalálók.” Ha ez így van, marad-e, van-e valódi költő egyáltalán a mai irodalmi palettán? Azt is kérdezhetném, ki a költő? Nemes Nagy Ágnes így vall e kérdésről: „Hadd próbálkozzam meg mindjárt egy válasszal; ha nem is egyenes válasszal. Azt gondolom – már elég régóta –, hogy voltaképpen mindenki költő. Mindenki költő, az is, aki sosem írt verset, az is, aki sosem olvasott vagy hallott verset, és az is, aki rögtön elkattintja a rádiót, ha versről van szó. Mindannyian, kivétel nélkül, tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, vers-torzókkal és vers-csírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat. A kertész, aki rámutat egy fára, és azt mondja: „hegyi-juhar”, a futballszurkoló a gól után, az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát – mind verset mondott; anélkül hogy tudna róla. Ha nem így volna, bizony mondom, réges-régen megszűnt volna ez a kevéssé lukratív vállalkozás, vagy népmeseien szólva, egy nagy zsákba varrták volna a világ minden költőjét, és bedobták volna a Dunába. Annál is inkább, mert eddig még bármilyen nagyra menendő vállalkozás során sem sikerült valahogy tökéletesen, valahogy félreérthetetlenül megmagyarázni, hogy mire is jó a vers. Bella István a Kossuth-díj átvétele után, az egyik nyilatkozatában igen szerényen úgy fogalmazott: „Talán most már kezdem elhinni, hogy költő vagyok.” Ezen vélemények talán végletesek, de Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?