Irodalom

Beszélgetés Kulin Ferenc irodalomtörténésszel a kétszáz éves drámáról

Katona József saját költségén adta ki a Bánk bánt 1820-ban. Kulin Ferenc irodalomtörténésszel, a téma kutatójával arról beszélgettünk, aktuális-e még ez a kétszáz éves irodalmi mű, hiszen hazai előképei és a vele egy időben keletkezett drámák már feledésbe merültek.

Bár tudjuk, hogy véletlen, mégis utalunk rá, 1934 éppen fél évszázaddal előzte meg az orwelli 1984-et.. A hivatalos szovjet történetírás szerint ez volt a „nagy fordulat” utolsó éve. 1929 és 1933 között „a főbb mutatókat tekintve” sikerült négy év alatt teljesíteni az első ötéves tervet. Szétzúzták a „bal- és jobboldali elhajlókat”, száműzték Trockijt, aki 1929 elején hagyta el a Szovjetuniót, „leleplezték” a lenini gárda utolsó jelentős tagjait, Zinovjevet, Buharint, Kamenyevet. 1929 decemberében óriási pompával ünnepelték meg Sztálin 50. születésnapját.

1946
Augusztus 19.

… Gyulának cédulát írtam az asztalára, hogy mindent tudok, de most ne beszéljen róla. Nem voltam biztos benne, hogy bírom-e hallgatni nyugodtan, és annyi munka várt, nem akartam elmaradni benne. Aztán lassan megbeszéltünk mindent, Gyula azonnal nagy akciót indított, írt mindenfelé, Nemzeti Bizottságba, a pártokhoz, a polgármesterrel beszélt díszsírhely ügyében, szóval nagyon kézbe vette a dolgot. Persze rengeteg munkája közben rám is háramlott belőle, hiszen nem volt olyan egyszerű a polgármesteri beleegyezés. Még nem volt elég hosszú útja ott, míg eljutott az ügy az ügyosztályig. Rengeteg telefon, szaladgálás ide-oda, amit szerencsére a vállalati ügyészség bojtára intézett.

Egy sugallaté voltam…

A nyáron kórházba kerültem egy kisebb operációval. De huszonnégy óra hosszat nem volt szabad megmozdulnom, és öt óráig teljesen érzéketlenül feküdtem (deréktól lefelé) a gerincembe nyomott injekciótól. Ezután elkezdődött a fájdalom a vágások helyén. Négy fájdalomcsillapító nem segített: csak az ötödiktől könnyebbültem meg. Ugyanúgy elnyelt a semmi, mint három éve, amikor eltört a felsőkarom. Megint közel kerültem a halál sötétségéhez, akárcsak 1986-ban: akkor szédüléssel ápoltak a Kútvölgyiben. A meszesedéstől támadt oxigénhiány okozhatta, hogy agyam egyensúlyszerve nem működött, s én úgy éreztem: tengelyem körül forgok; elöntött a verejték, hányingerem volt, és azt hittem, kínlódásomnak sose lesz vége.

(Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként)

„Ez az alapítvány bizonnyal mindig sok kritikának lesz kitéve: mert a bírálónak mindig jogában áll csupán egy szempontból kritizálni, de az alapítványnak nem áll jogában csupán egy szempont szerint választani” – jósolja meg Babits a kuratórium jövőjét 1929 januárjában, az első díjkiosztás alkalmával.1 A jóslat valóra vált, ettől kezdve a napi- és hetilapok, az irodalmi fórumok kétségtelenül egyik legtöbbet vitatott eseményévé lett a Baumgarten-díjak kiosztása.