Irodalom

Ismét felvíradott a nap, melyen százak előtt, az ország szerencsétlen királya, népe virágával együtt Mohácsnál elhullott. Álomtalan éjen keresztül vártam ezt, mit úgy hittem, közérzelem fog megszentelni. De nem első, s bizonyosan nem is utolsó eset, hogy a magános ábrándozó hitében megcsalatkozott; valamint az sem, hogy megcsalatkozásán költ fájdalmát a hideg vizsgáló kinevette.

Minden ember saját szemüvegével nézi a világot; s ki tudná meghatározni, ki tart jobb üveget? a vizsgáló-e, vagy az ábrándozó? Legyen, mint akar; az ábrándozó legalább a magáét rosszabbnak nem hivé; s ablakához ment, látni: a nevezetes nap emlékezete a nép arcain mint fog visszasugárzani?

Kölcsey Ferenc | Europeana

A költő egyik legismertebb verse a Cambridge-i elégia, amely a Rapszódia egy őszi kertben (1960) című kötet Átkelés ciklusában, annak utolsó előtti darabjaként kapott helyet. Már a megjelenéskor felfigyeltek rá az olvasók, irodalmi esteken szavalták, a nyolcvanas évek elején a tankönyvekbe is bekerült, bár a középiskolákban Vas István tanítására csak a legritkábban került sor. Legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy a Hét évszázad magyar versei közé nem válogatták be.

Az emberi méltóság fogalmát – antik és reneszánsz előzmények után – Immanuel Kant vezette be az európai gondolkodásba, midőn 1785-ben megjelentetett etikájában azt hangsúlyozta, hogy az emberi személyiség “létezése önmagában cél, méghozzá olyan, amely helyett nem tételezhető másik cél, hogy annak pusztán mint eszköz álljon a szolgálatában…”2 Az emberi méltóságnak elemi feltétele az, hogy az ember azonos lehessen önmagával. Az emberi önazonosságnak viszont az anyanyelv a legfontosabb tényezője.1

Ács Margit szerint természetellenes, ha egy írónak nincs véleménye a hazája sorsát érintő kérdésekről.

Beszélgetés Ács Margit íróval - YouTube

Az úgynevezett alkotáslélektannak egyik legnagyobb nehézsége, hogy maguk az illetékes művészetcsinálók szembetűnően kevés felvilágosítással szolgálnak az alkotás mikéntjéről. (Ha ugyan szabad összefoglaló néven alkotáslélektannak nevezni azt a sokféle, sok módszerű kísérletmennyiséget, ami e címen feltűnik, és ha szabad „alkotás”-nak nevezni mindenféle művészi termelést.) Föltehető, hogy a művészek ezt nem irigységből teszik. Sem nem céhszerű titoktartásból, sem ájult szűkelméjűségből, sem egyéb, sanda indokból. Úgy látszik, nem tudják, hogy mit csinálnak. Úgy látszik, nem tudjuk, hogy mit csinálunk.