Huszárik Zoltán filmverséhez
A körhinta kürtös angyala, a mesebeli fájdalommal vicsorgó ligeti falovak már elforogtak szemeink előtt. Szellemlábakon a lovak átügettek a halhatatlanságba, a művészet világába, ahol szépségükkel s mártír-voltukkal az emberi nagyság és kegyetlenség mellett egyaránt hitet tehetnek.
Nem erről van szó, vagyis nem óhajtok eszmei-tartalmi leírást adni. Az érdeklődő majd megtekinti Huszárik Zoltán, Durkó Zsolt és Tóth János Elégia című filmjét, s elragadtatott lesz, vagy felháborodik – de semmiképpen se marad közönyös. Én művészi eszközökről, az ihletettség művészi megfogalmazásáról, a poézis és az új kifejezési formák szerencsés találkozásáról kívánok beszélni. Arról, hogy végül is nem szélmalomharc verekedni az újért, s a pokolraszállásnak a szárnyak perzselt illatán kívül valami más haszna is lehet. Az ember eliszonyodik, ha a kevésszámú színvonalas magyar filmet nem számítva, végigjárja az üzleti vagy rosszul értelmezett szórakoztatás okából sikerületlen filmek képzeletbeli archívumát. Hát valami talán történt Rómától napjainkig, hogy ne merészeljünk alázatosan toporogni a heppiendek, a krokodilkönnyes melankólia, a rosszízű heroizmus bálványai előtt! Snittek, lassítások, premier-plánok nem azért találtattak fel, hogy a szívdöglesztő unalmat segéljék földi öröklétre.
Az ember elbocsátja szolgáját, társát, életének, történelmének részesét: a lovat. Megöli. Mégsem nosztalgia ez a film – nem a letűnt kor visszaakarása. Az ember egységét a világgal, a csillagképekkel, a szájunkban-ízlelhető földdel, fákkal, alakítható lelkes anyaggal – ezt kutatja, sóvárogja ez az alkotás – az ember jövendő helyét a nap alatt. Lovak vágtatnak a szürke, szélcsapázta ég alatt. Testek, hullámzó-hajú sarló-nyakak, idegesen-fehérre fordult ló-szemek, fejek istállóbeli kavargása, tekintetek: kérdőek és iszonyodóak villannak elénk a párás élet ideiglenes melegében. S ekkor, végső felfokozásképpen, a sárga ló behunyja szemét, és megáll a kép, a muzsika, döbbenten – az ítélet végleges. Mi mindent lehet elérni rajzok, újság-fotók, fekete, öreg háborús-fotók szédítően gyors egymásutánjaival, micsoda borzadását a háború lelketlen gépezetének, s micsoda hallatlan sajgásokat a rajzossá-merevített szántóföldekkel, az istálló-gőzeiben felragyogó cinóber-pirosságú, ősvilági-nyugalmú ló-tekintetek mozdulatlanná dermesztésével. S a szekeret már nem váró, öreg kapuk lassú becsukásával. A lóversenytéri tikettek hóvihar-kavargásával. A kocsihajtó-szobor angyalian haragvó lovai s hajtója felragyogtatásával. Az ember és az élő világ fájdalmas és gyönyörű egységének művészi leszögezésével.
E technikai lehetőségek már megvoltak ezelőtt is. Ám művészi elképzelés és művi megvalósítás ilyen egységével csak ritkán találkoztunk, s jó, hogy e világ vásárán nem kell szégyenkeznünk, – hogy a film merőben új, másutt is észrevették: az oberhauseni rövidfilm fesztiválon kiemelt fődíjat kapott. Csak színekkel is milyen óriási hatásokat lehet elérni: a gépkocsik ólomszürkén fenyegető vonulásával, a vér, a nyúzott fej gyilkosan-piros sugárzásával, a zöld-arany-kék freskószerű felvételekkel, a cirkuszi műlovarnő vörös-arany forgásával – maga az élet táncol előttünk, igen, ideje, hogy a film felzárkózzon a nagy művészetek, a képzőművészet, a költészet mellé. Istenem, egy torzító üveg, amelyen át az árván köröző fehér ló mesebeli szörnnyé félelmetesedik, majd angyallá magasztosul – mit tud elérni! S mind e csodák szerves része a film muzsikája, ez a lélek rezignációira és gyötrelmes vágyaira épített kompozíció.
A teljességre törekvőnek minden művészi eszközt fel lehet s fel kell használnia. Ez a film, ismétlem, azért jó, mert indulataiban nemes, s mert a szerzők szándék és kivitel, ihletettség és művészet-technika dolgában egységet teremtettek. Hatása a közönségre még lemérhetetlen: egy bizonyos, hogy mindenképpen megrázza majd az embereket. Elgondolkoztató az az egyszerű tény, hogy poézis és modern eszközök igénybevételével a borzalom borzalmasabbá, a jó eszményibbé válik. Vajon milyenné válna az emberiség, ha csak az igazán jó alkotások jutnának el hozzá – mivé nemesedne – ez volna a történelemben a legnagyszerűbb kísérlet.
