Verseim

A szerelem a felfogható határán túlra vezet:
a kimondhatatlan egységbe
.1

Felmagasztosít,
a kölcsönösség áldott állapotába visz.

A lélek
egyedüli óhaja,
hogy
megszabaduljon
testi lététől,
s eljusson
a végső állapotba,
a tapasztalati világon
túli lényegiségbe,
az
anyag nélküli,
az összesség legmagasabb,
létezésébe.

Ünnepek után

Hízott hulladék
zacskók között,
ünnepi lépteit
vesztett
félcipő,
párját kereső
vézna kesztyű,
magányos sál,
és egy egész kenyér
adnak találkát egymásnak
az éjszaka szárnya alatt;

A mesebeli hétféle
fénypor-változás
minden emberarcon,
felismerhető.
A mimika teszi fel,
s rögzíti
jajszóra, vagy
ittas álomra
a kifejező arcot.

Üstökös
most nem ragyog
az égen, a lét minden
villanása szégyen, arany, ezüst,
vörös üveggömbök, torz világunkat
tükrözik, mint kicsinyített földgömbök,
remény és cél mind elillan, csak a hazug fény csillan.
Jézus születését ki várja még, műanyag jászolban fekszik rég.
Szeretet régen elenyészett, nincs ki énekeljen,
ha megszólal a csengő, a megvakult éjben.
Az Ég már nem mutat utat, a végtelen csak üres burkolat.
Kapualjba hajléktalan húzódik szenteste,
árnyékot se vet sovány teste.
Ő az egyetlen, aki meglátja a csodát:
angyal készül
leszállni
a körúti
háztetőkön
át.