Részletek

Írta: Ágh István

Kategória: Irodalom

Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel.

„Személytelenség és mítosz, harsogták négy égtáj felé; / sehogy sem fért a fejükbe, az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Könyve utószavában írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel cím alá: „Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalát sejteti… én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet…”

Kijelentéseit növeli, olyan költő mondja ezt, aki átlényegítette magán a modern irányzatokat, tehát nem egy konzervatív protestál, hanem a tanú, akinek gyönyörű végzete, léte a költészet.

Bővebben: A költő válaszai

Részletek

Írta: Fried István

Kategória: Irodalom

Nem tudom, a pátriárkakorba ért Márainak San Diegóban akadt-e keze ügyébe József Attila-kötet; s az sem következhető ki a ránk maradt és az eddig ismertté vált dokumentumokból, átérezhette-e szerzőnk fenti naplójegyzetének szinte bizarr voltát. Nem azt, hogy a modern magyar kutatási irányok egyike-másika mértéktartással, sőt tartózkodással szemléli a lírikus Babitsot, s vele szemben Kosztolányinak nem annyira líráját, mint inkább prózáját és írásaiból (re)konstruált nyelvelméletét véli meghatározónak a XX. századi magyar irodalom alakulástörténetében.

Bővebben: Választott rokonságok - Márai Sándor és József Attila

Részletek

Írta: Szabó Lőrinc

Kategória: Irodalom

– Az ember, mihelyt teheti, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. A semmi borzadálya, az üresség irtózata, a régi horror vacui nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget? Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”.

A filozófus még továbbmegy e tekintetben: benne önmagát figyeli, és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem, roppant erőfeszítéseket téve, hogy szétnézhessen a tiszta, vagyis a külvilággal össze nem kever észt konstrukciói között.
– Mi, közönségesebb emberek, nem tudunk, és nem is akarunk elszakadni a tapasztalati élettől. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtajain-ablakain szüntelenül ömlik belénk a mindenség. Látjuk, halljuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.

– A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek, öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség” – írta Keats. Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.

– A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Ne volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága.

– Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem-költők az igazi ellenségei és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.

– Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, szinte anyagszerűvé tett, objektívált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közprédája és közkincse. Erejét és frissességét sok minden csak együtt adhatja meg. Szükséges hozzá, hogy minden vers valami belső alkalomból szülessen, hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első, egyéni meglátás közvetlenségét, örök újságát. A költészetben nagy lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens. Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága, hősiessége: a kifejezés biztonsága és igazsága. Mondjon szokatlant szokott szavakkal, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az ún. költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba; s vállalja nyugodtan mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból…

– Sok mindent lehetne még mondani, de befejezésül csak annyit, hogy a János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, s éppen olyan valóság, mint a János-hegy.

Részletek

Írta: Gyöngyös Imre

Kategória: Irodalom

Fáy Ferenc az emigráció költészetének bizonyára egyik legfőbb alakja volt.
Kötetéhez Határ Győző írt csaknem hitvalló előszót, amelyben  egy kiselemzéses rajongás formájában betekintést enged Fáy költészetébe. A rajongás nem jogtalan és főleg nem megalapozatlan.

Bővebben: Fáy Ferenc verseit olvasva