Irodalom
- Részletek
- Írta: Kabdebó Lóránt
- Kategória: Irodalom
K. L.: - A háború után a magyar irodalomban új költőnemzedék indult. Ennek egyik legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja Nemes Nagy Ágnes. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét magasztaló kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék című antológia, az akkor élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét megteremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?
N. N. Á.: - Meglehetősen nagy kérdés ez, amire hosszú felelet jár. Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalában elvállaljam-e ezt a beszélgetést. Hogy érdemes-e nekivágni ennek a nagyon bonyolult, beláthatatlanul széles históriának, ami a háború, a háború vége, a háború utáni évek, egyetlen beszélgetés keretein belül. Hiszen sok mindent meg is írtam ebből versekben, emlékezésekben, meg lehet, hogy még írni is fogok róla. Aztán mást gondoltam. Végül is ki tudja, lesz-e rá érkezésem, hogy ha leegyszerűsítetten is a hatalmas anyaghoz képest, egy-két mozzanatot kiragadjak ebből az időből, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre: Hogyan vészelted át? Akkoriban mindenki ezt kérdezte egymástól a lótetemekkel borított budapesti utcán: Hogyan vészelted át? Tehát csak ha egy-két kirakós kockával is hozzá tudok járulni vagy hozzá tud járulni bárki a leendő történelmi képnek a kialakításához, már akkor is megéri a dolog. Meg aztán úgy tapasztalom, hogy a háborút nem ismerő új nemzedékek, a fiatalabbak mintha bizonyos mértékig hamis képet hordoznának magukban arról, ami akkor és ott történt. Mint hogyha hajlandók lennének, mondjuk, kalandregénynek nézni azt, amit mi átéltünk, afféle folytatásos kriminek, amelyben az egy szál hős ronggyá veri az egész SS-t. Szívesen nézem én is az ilyen kalandfilmeket, de azért nem volt egészen ilyen egyszerű a dolog. Aztán ott van a másik jellegzetes magatartás, hogy bizony unnak minket, unják a mi háborús történeteinket, a könyökükön nő ki az emlékezésünk. Ezt, no meg nagyon sok minden mást is latra téve, azt hiszem, elég világossá válik, hogy történelmi tudatunk némileg homályos. Azt hiszem, nem árt a tisztázás. És ha a magánélet apró-cseprő ösvényein haladva járkál a személyes hitel, talán-talán rátalálhat olyan tisztásra, ahol a történetírás nem jár.
- Részletek
- Írta: Sepsi Enikő, Varga Emese
- Kategória: Irodalom
A költészet örök, mert a beszéd lényege jelenik meg benne, fogalmazott Yves Bonnefoy, korunk egyik legjelentősebb költője. A 91 éves francia művész a szír Adonisszal közösen vette át Pécsett a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat. Köszönőbeszédében hangsúlyozta, civilizációnk fennmaradásának záloga a párbeszéd, európaiként nem zárkózhatunk magunkba. Yves Bonnefoy-t írásban kérdeztük költészetről, fordításról és Európáról.
– Matematikusnak tanult az egyetemen, mikor fordult a költészet felé?
– Sosem voltam matematikus. Nagy érdeklődéssel tanultam matematikát, de sosem gondoltam komolyan, hogy tudományos pályára lépek, ugyanis már gyermekkoromban eldöntöttem, hogy a költészetnek szentelem magam, ami természetesen „full time job”.
- Részletek
- Írta: Illyés Gyula
- Kategória: Irodalom
Az írók hol a tehetségükre büszkék hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nem létező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja.
Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene, és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irigyli, hogy éhen halnak… Milyen fenyegetően, milyen vészjóslóan nyújtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást.
- Részletek
- Írta: Alföldy Jenő
- Kategória: Irodalom
Jékely Zoltán 1935-ben papírra vetett aggodalmas előérzete –„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, / az új évezred nem lel itt bennünket...” – csupán a költő testi voltára nézve lett valóság. Műveit illetően, hogy „halála”, a feledés ne következzék be mindaddig, míg beszélnek magyarul, a mi felelősségünk, és utódainké. Irodalmároké, tanároké, tanítványoké, versolvasóké. Az irodalmi köztudatban egyelőre ellentmondásos helyzetben látom Jékely Zoltánt, akit a harmincas évek közepén már az akkori új költőnemzedék egyik legnagyobb talentumának tartottak – nem is akárkik: Babits, Szerb Antal, Halász Gábor, Weöres vagy az Erdélybe szakadt hazánkfiainak számos tekintélye. Ma illik tudni róla, hogy nagy költő és műfordító (leghíresebb művészi tolmácsolása a Faust I.,saját kedvence pedig – önvallomása szerint – a Széchenyi Naplója).Illendő tudni továbbá, hogy édesapja Áprily Lajos volt, s hogy a nagyenyedi illetőségű család eredeti nevét nem az apa, hanem a fiú vittetovább, művésznevet az édesapa választott magának. Azt már kevésbé tartja számon a változékony közvélemény, hogy Jékely,amellett, hogy nagyszerű költő, a XX. század legkiválóbb novellaíróinak egyike: mesteréhez, Krúdy Gyulához és annak ugyancsak nagy rajongójához, Máraihoz hasonlítható.
- Részletek
- Írta: Görömbei András
- Kategória: Irodalom
A kulturális embertan tudósai szerint az ember természettől fogva kultúrlény. Csupán biológiai lényként életképtelen volna, életképessé az teszi, hogy önmaga és a természet közé iktatja a kultúrát. A kultúra az ember fizikai létezésének is feltétele. Ahhoz, hogy élni tudjon “a kultúra szimbolikus értelemvilágához kell idomulnia, amely szimbolikusan közvetíti és így lakhatóvá teszi számára a világot. Az embernek nincs más választása.” A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. Az egyén létének előfeltételeit a közösség biztosítja, “minden ember egy olyan kulturális közösségtől kapja tudása előzetes struktúráját, amelybe beleszületik, pontosabban, amelyben tudata kialakul”.
Görömbei András
A személyiség közösségi megelőzöttsége magyarázza meg az anyanyelv rendkívüli szerepét is az egyén életében. “Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” - vallotta Kosztolányi.4 Megállapításával egybevág a mai agykutató véleménye, mely szerint az agykéreg anyanyelvi beszédrégiójának döntő szerepe az ember minden szellemi tevékenységében érvényre jut. Egy-egy nyelv kialakulásának történelmi folyamata annak is biztosítéka, hogy az azonos anyanyelven beszélők között különlegesen mély kapcsolat van. Az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, sajátos logika is. “Nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak.” Az anyanyelv “az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója”. Megőrzi tapasztalatait, biztosítja folytonosságát és hagyományközösségét.
6. oldal / 9
- Ön itt van:
-
Home
- Irodalom