Éjszaka, tengeri vihar, a parthoz közelítő hajón rémület, halálfélelem. Pillanat, és a sziklákhoz csapódik s elsüllyed a bárka. Előkelő utasai nyögnek-sírnak. A kapitány: „Hát itt nem számit ki király, ki meg matróz – a természet erőivel szemben mindez közömbös marhaság.” Az egész darabon végigmegy ez az ellentét: a természet az úr, az ember – akár ranggal, akár tudással –, csak segéd lehet, vagy még az sem. A királyi utasok – úgy tűnik –, megfulladnak a habokban.
Ez a darab expozíciója. És a színi konvenció értelmében itt lehetne a sztori vége: a főszereplő királyi népség halálát leli. De jön a második expozíció, amely az első tagadása: egy varázsköpenyes-kalapos úr (Prospero) elbeszéli lányának, kik a hajótöröttek, meg hogy őket hogyan akarták a kinyuvasztottak megölni. Prospero leteszi köpenyét-kalapját, és mesél. Valamikor Milánó hercege volt, aztán öccse egy csónakban, lányával együtt tengerre rakatta, dögöljenek meg a sós habokban. Ha nincs egy jólelkű barátja (Gonzalo), odavesznek: az öreg haver adott nekik vizet meg kaját az útra, és persze a legfontosabbat, Prospero könyveit. Aztán ide sodorta őket a víz, a szél meg a jószerencse, erre a kopár Szigetre, ahol tizenkét éve csak ketten éltek. (Legalábbis, amíg meg nem jelent Caliban, Jan Kott szerint a dráma második legfontosabb szereplője.)
A hajótöröttekre, Milánó új uralkodójára, Alonsóra, Antonióra, Prospero gyilkos öccsére meg a többi előkelőségre a vízi hullák sorsa vár. Illetve: Prospero megnyugtatja Mirandát, az álkirálynak és társaiknak semmi bajuk nem esett, ez csak egy próba volt. Mire? – kérdem én, mert itt még nem tudjuk, mi ez a nagylelkűség: a megszokott Shakespeare-i vendetta elkezdődött, de nem akar folytatódni. A bosszú-motívum, ami a királydrámák mozgatója volt, már itt az expozíciónál hiányzik.
De a rejtvény folytatódik. Jön egy fura lény – félig láthatatlan, félig légből-zenéből áll: Ariel, a varázslósegéd. Valamikor a Sziget-idő kezdetén Prospero mentette meg, egy fába szorult féreg volt, a fába Sycorax (az algíri boszorkány) hasította bele büntetésül, mert nem akart az undorító vénasszonnyal hálni. Most – a menekítésért cserébe – Prosperót szolgálja. A Varázslót/Prosperót eddig szerencsétlen menekültnek láttuk, most kisül, hogy valójában kíméletlen zsarnok. Mindenkitől tökéletes engedelmességet vár, ha elmarad a szolgálat, jön a büntetés. Ariel, a légi tündér is kényszerű szolga, de Prospero beígérte neki, hogy ha a rábízott feladatsort teljesíti, megkapja, amit kér – a szabadságot. (Persze rejtvény marad, hogy mit is akar ez a kétnemű tündér – vagy mi – kezdeni a szabadságával.) Mikor a szereplők a darab végén levonulnak a lakatlan Szigetről, Ariel marad, de hogy mit fog csinálni, nem kell tudnunk. A szabadság mint mítoszi jelszó (a XVII. században vagyunk) elegendő.
Akárhogy is, Ariel figurája súlyos talány. Prosperón kívül senki sem látja – emellett a szereplistán fiúként tünteti fel a darab, de lány is lehetne, mert légies, és a többiek számára csak zeneként létezik. Androgün jelenség, hiszen Puckhoz hasonlóan nőies bája van, de vad férfiként képes lángra lobbantani a hajóárbocot, vagy lemenni a tenger mélyére csigákat lopni.
A legfontosabb, hogy tökéletesen jártas a fekete mágiában – nyilván Sycoraxtól, boszorkány anyjától tanulta eme tudományát. Ami újabb – megválaszolatlan – kérdést vet fel: vajon Prospero saját maga leli meg a varázslat eszközeit, vagy Ariel hozza neki ezeket készen tálalva, amikkel aztán Prospero ügyeskedik célja elérésére? Válasz itt sincs. Első pillantásra Prospero itt az úr (illetve mindenható zsarnok), később derül csak ki, hogy Ariel nélkül nem menne semmire, hiába vannak könyvből tanult trükkjei.
A vihar – abszurd játék
Nem bírom tovább magamban tartani a tézisem: nem rejtvényekről kell itt szólni, ez a darab az abszurd drámák korai őse. Gondoljuk csak el: a helyszín kopár, lakatlan Sziget, bár ha kell, tele van csodákkal. És itt, a pusztaságban máris két gyilkolásra kész, mert királyságra vágyó főnemes kerül elő. Előbb Antonio és Sebastian akarja megölni Prosperót, hogy valamelyikük király lehessen. Ami tökéletes képtelenség: miféle királyság az, ahol nincsenek alattvalók, nincs vagyon, amit le lehetne nyúlni, egyáltalán, e pusztaságban nincsenek emberek, akiken lehetne uralkodni. Csak a cím-mánia? Kb. úgy, mint az Übü királyban (Alfred Jarry darabjában). A vihar már itt, a darab elején abszurd cirkusz: itt mindenki, aki megmenekült a fulladástól, azonnal uralkodni akar – a semmi felett.
Nem véletlenül: a hatalmi őrület szerkezete, ahogy itt megjelenik, Shakespeare végső, összefoglaló történelemfilozófiai utalása; a királydrámák és a Hamlet hatalom-technikusainak kifigurázása: itt derül fény arra, hogy ennek az egész power game-nek már ott a szárazföldön sem volt semmi értelme. Az ember, ha hatalom jut a kezébe, ön- és társadalompusztító állat.
Azért a színen azt látjuk, hogy ezek az abszurd (önmagukban röhejes) elemek, illetve akciók véresen kegyetlenek. Mert ha Ariel nem lép közbe, a szárazföldi hercegek máris nekiesnek Prospero kinyírásának. Hiába nem lenne semmi értelme a királykodásnak: ezek az urak a „normális” világból jöttek, csak ezt tudják, ha hárman vannak, kettő biztos összeesküszik a harmadik ellen – és fogalmuk sincs arról, hogy a tét maga a Semmi.
Jan Kott mondja, hogy a jelenet Shakespeare párhuzam-technikájában kap nyomatékos hangsúlyt: a durván-komoly gyilkolás(szándék) legalább háromszor fordul elő, hogy aztán a végén groteszkben, halálos komikumban is ismétlődjön. Caliban és a bolond Trinculo is összeesküszik a döfésre, hogy egyikük király lehessen. A hatalom-szerző gyakorlat persziflázsa három párhuzamos sztoriban uralja a darabot, megmutatva e véres szándékok abszurd képtelenségét.
Mert ráadásképp, míg a hatalmi harc folyik a lakatlan pusztaságért, addig a Szigetet a tengeri-természeti erők tartják valóságos hatalmukban: a gonosz emberi trükkök nevetségesek egy vulkán vagy orkán erejével szemben. A vad természet a Sziget igazi ura. E hatalom még Prosperónál és Arielnél is nagyobb – ám ők ketten ismerik „használhatósága” kódját. Legalábbis egy darabig. (Négy órán keresztül – számítja ki Jan Kott. Ameddig egy korabeli londoni előadás tartott.)
A képtelen záró-poén
A darab vége a megbocsátás – ünnepelte is a romantikus játékhagyomány: íme, a „bájos” Shakespeare. Csakhogy amit a színpadon látunk, az messze van a bájtól-kellemtől: kétértelmű kíméletlenség: egyfelől a korábbi shakespeare-i történelemfelfogás összefoglalása, miszerint a hatalom körforgásához bosszú, vér és ármány adja az olajat, ideológiája pedig a lelkiismeret tökéletes hiánya a véres kezűek esetében. Másfelől viszont a hatalom körforgása itt egy színpadi produkció: Prospero mint rendező mutatja be minden eddig feldolgozott hatalomrablás végső értelmetlenségét. Aztán amikor mindezt elénk tárta, lejattol az aljasokkal, és együtt (!) indulnak hajókázni Milánó felé.
Ami igazi abszurd csúcs. Prospero a darab végén azt ígéri, hogy majd útközben Milánó felé elmeséli, hogyan tett szert varázserejére, hogyan tudott mindenről, ami a szárazföldön történt, és hogyan tudta a gonosz rokonok hajóját a Sziget szikláira vezérelni, s pont akkor orkánt bocsátani rájuk. Mondom: ezt fogja mesélni halálos ellenségeinek az úton hazafelé. A dramaturgia fejre áll: a darab végén kezdődne a narratíva előtörténete. Az egész egy fordított időjátékra épül: ami előbb volt, az voltaképp egy történetsor vége.
A másik abszurd aktus még rosszabb: a volt ellenségek békét fogadnak, aztán együtt utaznak vissza a Reális Világba. De mi a biztosíték arra, hogy a darab vége után, az úton, vagy később, Milánóban nem ismétlődik meg ugyanaz a hatalmi ármány, ami a darab indításakor megtörtént. Prospero, a Mágus elhiszi, amit ezek a szarháziak égre-földre esküdöznek? Elfelejtette, amit Machiavellitől tanult? És volt-e valaha Shakespeare-nél fogadalom, amit betartottak volna?
A narratívában a békekötésnek mégis csak van oka: Prospero lánya, Miranda és a gonosz Nápolyi király fia (Ferdinand) szerelmesek lettek, esküvő lesz, ami minden haragot elmos(hat). Ám megint csak az van, hogy korábbi darabjaiban ilyesmivel nem találkoztunk: többnyire épp az esküvő volt a robbantás indoka.
Történelemfilozófiailag tekintve ez a béke bonyodalmasabb, Shakespeare belátja, hogy egyszer jó lenne véget vetni a bosszú‒ellenbosszú, majd újabb vendetta sorozatának. A megbocsátás: politikai remény és költői pesszimizmus egyszerre.
A keserű önprezentáció
Shakespeare leleplezi magát: amit itt láthatsz, játék volt, lényege: színház – most ennyi. A költőzseni itt ezerrel száguld, hogy rövid összefoglalását mutassa be a történelem poklának. Amit a hatalomjátékos darabjaiban (életműve) felfedezett, azt itt rövidítve, abszurdba fordítva láthatjuk.
Az Epilógusban Prospero – hirtelen változással, mint színész – arról vall, hogy Szigetbéli kalandjának nem sok értelme volt. A világ nem változott tőle, és újabb példázathoz már nincs több ereje. Itt, az előadás végén a Nagy Mágus, a Sziget Zsarnoka és a színész között immár nincs különbség. Prospero-színész előre jön a proszcéniumba és a közönséghez fordul. A kettő, a Varázsló és az esendő színész összemosódik, a záró kép tragikus:
„Mágiámat mind föladtam
nem bízhatok, csak magamban
s az nem sok. Önök döntsék el,
hogy itt végleg maradni kell,
vagy irány Nápoly? Nagyon kérem,
ne kelljen itt, magányban élnem,
hisz trónom újra enyém: sőt
futni hagytam a bűnözőt.
Ha lehet, engedjen haza
a tenyerük kedves zaja.
Ha megdicsérnek, hajóm szalad,
ha nem, szép tervem félbemarad.
Nincs szellem, ki szavamra várjon,
nincs bűverejű tudományom:
és reményem sincs a szép végre,
ha nem suttognak föl az égre
egy kegyet-kiváltó imát,
mely elsimít bármely hibát.
Mindenki bánja bűneit,
hát mentsenek föl engem, itt.”
(Nádasdy Ádám fordítása)
Ez az Epilógus döbbenetes gesztus. Itt, a vég pillanatában az egész darabot visszavonja: amit láttál, az csak színház volt, semmi más. (Pedig dehogy: a világ leleplezése forgott kezei között.) A varázspálcával meg ne törődj, közhellyé vált, hogy „a varázsló eltöri pálcáját”: nem arról van itt szó. Hanem arról, hogy amit könyveiből tanult Prospero, fabatkát sem ér, az igazi varázserőt lopta, vagy mondjuk kölcsönözte Arieltől, Calibantól. Vallomása egy félvarázsló, egy önállótlan Mágus siránkozása. Amit oly nagyra tisztelt a színházi hagyomány – a Nagy Varázsló képét –, az ebben az abszurdban egy féldilettáns csenő, aki csak játssza a nagy Mágust, de segítői, (kizsákmányoltjai) nélkül semmire se menne. És a shakespeare-i kétértelműség: Prospero mégis csak súlyos egyéniség, nagy ember.
Tessék, itt minden fonákján is igaz.
És végül e vallomás arról szól, hogy bár Prospero sok mindent tud az emberlétről, történelemről, hatalomról és szerelemről, de semmit se tud megváltoztatni, mert a természet erőivel szemben (a világot – embert, sorsot és történelmet – ezek mozgatják) tehetetlen. És A vihar ember-hősei végül is természeti lények, akiken nem fogott a civilizáció, a művészet és a shakespeare-i tanítás.
Prospero hazahajózik áruló királyi társaival. Miért vállalja a kockázatot, miért jobb Milánóban, mint itt a Szigeten? Azt mondja, hogy itt már egyedül maradna Calibannal, Ariel ismét léggé válik. Ami persze nem igaz: ott vannak még a szellemek, Ceres, Júno és a többiek – vagy azok is csak Ariel teremtményei voltak? Marad a kopottas, összelopott mágia-tudomány, amivel magára hagyottan mit se tudna kezdeni. Mindez a sorok között – podtext-ben, mondaná Sztanyiszlavszkij – van eldugva. A Nagy Ember – csak egy színész.
És hát, amiért utazik: Milánóban trón várja. És nagy a hatalom csábítása; ami ellen az egész darabon át érvelt, mégis csak erősebb: ő is csak ember, a „power elite” tagja volt, s jobb a hatalomban megöregedni. (Egyébként a színi konvencióval szemben Prospero a Szigeten nem vénember. Balassa Péter számolta ki, hogy kb. negyvenöt éves, a legszebb férfikorban van.2 Milánóban még övé lehet a világ. Meg aztán, ha Utópia nem létezik, mi a francot keressen e kopár (csodás) Szigeten.
Prospero kettős profilja
Halogattam, de most már kénytelen vagyok e figurával részletesebben foglalkozni. Halogattam, mert Prospero első látásra nagy tudású (bár zsarnoki) Mágus, ám ha jobban megnézzük, lénye maga a kétértelműség.
Varázsló, mindent (majdnem mindent) előre tud, mert eltervezi, mi történjen ellenségeivel-barátaival, és tervei sorra bejönnek. Mikor Milánó és Nápoly királya elindulnak, ő már tudja (mert ő intézi útjuk későbbi sorát), mi lesz a sorsuk a Szigetbe ütközve. Tudja, hogy lánya az egyik király fiába lesz szerelmes, és hogy tizenkét éves száműzetése ezzel véget ér. Egyetlen egyszer téved: nem tudja előre, illetve nem veszi észre, hogy Caliban az életére tör.
De honnan van bűvereje? Titkos tudományának felét még Milánó uraként, könyveiből merítette, a Szigeten pedig még jobban elmélyül tanulmányaiban. Ám tudásának másik felét – (a Sziget nimfáinak, kincseinek, illetve láthatatlan erőinek jelszavait) – mint említettem – Calibantól lopta. A természeti erők – tenger, szelek, viharok, álomvarázslatok – technikáját pedig Arielből csikarta ki. Lopó figura ez a varázsköpenyes, csak ezt a korábbi játéktradíció nézője nem vette észre. Könyvekből szerzett titkos tudása – amit folyton emleget – e két kicsikart mágikus tudományhoz képest bakfitty. (Ezért is ígéri, hogy hazafelé könyveit a tenger mélyébe hányja – nem érnek semmit: Ariel kisujjában több van, mint könyvtára lapjain.)
Van azonban valami, amit tud: Prospero varázslat-technikájának lényege az álmok kezelése, bárkit éber vagy alvó álomba tud ringatni. A darab során hol az egyik csoportot altatja el, hogy a másikkal tudjon birkózni, hol maga is álomba esik (majdnem így leli a halál…) A hajótöröttek sértetlenül maradnak, de álmot parancsol rájuk, egész a darab végéig alszanak. Mirandának, míg apja a vihar utáni káosszal birkózik, aludnia kell – aztán alig bírja felrázni, hogy elmesélhesse neki közös száműzetésük meg hercegi származásuk történetét.
A darabban majd mindenki hol itt, hol ott alszik-álmodik. És az álmok többnyire vágyálmok megjelenítései: a Bolond királynak szeretne látszani, megkapja a kiakasztott-száradó hercegi ruhákat. Éhesek, vágyálmuk egy nagy zabálás – erre Ceres és a többi nimfa tálalt asztalokkal kedveskednek, boldogan esnének neki az evésnek, ám az asztalok nyomban eltűnnek. És mint említém, olykor maga Prospero is álomba zuhan. Mikor egy ilyen szunyókából felriad, akkor mondja el a világirodalom legszebb soraiból ezeket: „Olyan szövetből /
vagyunk, mint álmaink, s kis életünk /
Álomba van kerítve.”
(Mészöly Dezső fordítása)
Shakespeare kezén az életnek ez a titkos tulajdonsága lesz Prospero varázslat-technikájának fő „műszere”. Ha az élet egyik fele éber küzdelem, másik fele álom, akkor ez utóbbi felől kell manipulálni ellenségeit-barátait. Prospero annyit tesz e felfedezéshez, hogy az álmok egy részét a manipuláltak vágy-álmaiból szedi össze, ezekbe tud belenyúlni, innen indítva tudja őket mozgatni. Igazi Cipolla-figura – hogy jóval későbbről, Thomas Manntól kölcsönözzek hasonlatot tudományára. Tudom, hogy merész e hipotézis, de az Epilógus – ahol bevallja, elfogyott muníciója – talán igazolja alakjának és főképp bűverejének ezt az abszurd magyarázatát.
Figura-játékok
Shakespeare már a Szentivánéji álomban is játszott a szereplők hasonlóságával, annyira, hogy a négy szerelmes egyikének sincs saját karaktere, így voltaképp felcserélhetőek – mondja róluk Jan Kott egyik elemzésében… Cserélhetőek, annyira, hogy látszatra szinte mindegy, ki kivel fekszik le ezen az éjszakán (persze a darab clou-ja éppen az, hogy nem mindegy, ez adja a „tündérjáték” tragikus mélységét: Heléna hoppon marad, Lysandernek és Demetriusnak is terhére van – akik mindketten a másik lányba, Hermiába szerelmesek –, ezért csak rugdosni tudják (legalábbis Peter Brook híres rendezésében).
A viharban a kicserélhetőség a legvadabb színpadi gazság, amit Shakespeare eljátszat. A darab vége felé (IV. felv. 1 szín.) Prospero utasítja Arielt, hogy a szép, de még vizes ruhákat (netán a királyi hajótöröttek ruháit?) aggassa fel száradni, olyanok legyenek, mintha most csináltatták volna őket. Erre a kiakasztott ruhatárra talál rá Stephano, a részeges csapos és Trinculo, a bolond: nosza, azonnal beöltöznek királyi ruhákba. Királykodni akarnak, ruha már van, csak ész nincs hozzá, mert hót részegek. Amit fenn Sebastian, Antonio öccse tervezett (királygyilkosság), azt commedia dell”artéban, illetve groteszkben a részegek játsszák el.
Ugyancsak abszurd balett Ferdinand és Miranda „bájos” viszonya is. Első pillantásra esnek szerelembe egymás iránt. Miranda életében Ferdinand a harmadik férfi, akivel találkozik, naná, hogy beleesik; Ferdinand meg kába még a megmeneküléstől, nem csoda, hogy lelkesedik a lányért. Igen, itt a színpadi jelenben így történik. Csakhogy a darab világában ez a szerelem nem a reális térben születik: Prospero ugyanis kezdettől fogva így tervezte, voltaképp ezért rendelte el a vihart is, ezért a hajótörést, ezért az áruló hercegek büntetését, hogy ezek ketten egymásra találjanak. Itt az „eleve elrendelés” protestáns mítoszának banális változata dolgozik, amit ezúttal a varázsló Prospero vezényel. Ami dramaturgiailag megint csak felborítja a drámai logika sorát: amit mi éppen látunk a színpadon, az már jóval a játék megkezdése előtt kész volt Prospero fejében.
Ám amikor a két szerelmes összekerül, Prosperónak fékeznie kell: fél, hogy a test (a zabolátlan természet ereje!) – győzni fog a tisztességen. Parancsba adja, hogy esküvő előtt nincs szerelmeskedés. Erre a szívrepeső pár engedelmesen elvonul: sakkozni kezdenek. Ami nemcsak abszurd marháskodás két szerető között. Korábban Shakespeare-nél, ahogy a szülők eltűnnek, a szeretők egymásnak esnek, falják egymást. Itt nem, ezek lapítva engedelmesek, nincs bennük szenvedély, nincs lángoló testi vágy, illetve, ha van, azt komikus szublimációban élik ki, játékban oldják fel. Ami szinte a freudi, lacani mélypszichológia előlegezése. Röviden: a szenvedély elfojtása és magasabb szintre, a „vágy szublimációba” emelése, hát ez a teória később is elég nagy butaságnak bizonyult. Shakespeare megelőzi ezt a freudi ötletet, és bájos gúnnyal kritizálja azzal, hogy komolyan veszi: tessen játszani valami szexuálisan semleges, azaz testi érintkezés nélküli játékot, mármint a sakkot. Európában Shakespeare előtt nem is olyan rég kezdték el ezt a játékot – indiai-kínai importból… Szóval: csók helyett sakkoznak. A fél irodalomtörténet ezen röhög….
De még ezen belül is van egy mini-abszurd: Ferdinand mint játékos csal egy kicsit, képes becsapni szerelmét, de Miranda azonnal leleplezi. Kultúrák ütközése: e „szárazföldről” érkezett fiatalember esetében érhető ez a reakció, hisz csábító a tét: tizennyolc királyság lenne a győztesé. És hát ott, a szárazföldön, ahol nevelődött, ez így volt szokás, itt meg hiába van szerelem, győz a hercegi akció-szokás: ha nagy tét villan, hajrá, csalunk-lopunk-gyilkolunk. Ferdinand ugyan csak kicsit „gurít”, nem rossz ember, de hát a szocializáció: náluk, hercegéknél ez a szokás…
Az igazi abszurd azonban itt a test könnyű legyőzése. Miranda esetében még érthető: Caliban a darab előtörténetében meg akarta erőszakolni a lányt, akinek ezért rossz emlékei vannak a testiségről. Ferdinand „önfékezése” a fura jelenség: az udvarban, ahol felnőtt, ha egy herceg megkívánt egy csajt, azt rögvest meg is kapta, nem volt mese. Itt meg szinte „nem nélküli”, vagy még inkább: egy meleg srácot látunk. (Egyesek már a szonettek Fekete asszonyát vélik alakja ősének, azokban a szonettekben valóban a gay-passion lüktet a sorok között…)
Caliban és az utópia
A reneszánsz végi nagy utazások korszakában tűnt fel az amerikai kontinensen a „jóságos vadember” víziója.3 Ekkor vetődik fel először, hogy ahol ők, a „nemes vademberek” laknak, ott az élet is mentes Európa bűneitől, nincs kizsákmányolás, nincs gonoszkodás, gyilkolászás, csak jóság. Gonzalo bele is kezd egy ilyen utópia leírásába, de hallgatói leintik.
És nemcsak hallgatói, Shakespeare maga sem nyalja be ezt a mesét. Prospero Szigete nem azonos az utópiákban szereplő Szigetekkel. Ellenkezőleg: ez a földdarab minden utópia tagadása. Sőt, ez az emberélet végső abszurditása: a világban nem létezik boldog Sziget. A boldogság utópia.
Caliban figurájával is innen, az elnyomó gyarmatosítás kritikájával indít Shakespeare: amíg Prospero nem érkezett ide, Caliban volt a Sziget ura, tulajdonosa, minden titkának birtokosa. Igaz, tán egyedül élt, nem tudjuk biztosan: Ariel is ott volt, fába ékelődve, vagyis két fogoly éldegélt a boldogság Szigetén.
Shakespeare azzal is eljátszik, hogy a „boldog vadember” voltaképp nem is ember, mint ahogy Európában még igen sokáig tartották a színes bőrűeket állathoz hasonló „vadaknak”. Calibannak halszerű testrészei vannak, Prospero földszagúnak nevezi, hiába tanítja, semmi sem megy a fejébe, mert nem emberi módon jár az agya: Shakespeare osztja és cáfolja a „vadember” mítoszt. A darab során mindennek lehordja Calibant: lusta, föld-ember. Igen ám, de ez a vadember versben beszél, kultúremberként. (Tán mégsem csak állat-ember, hanem valaki egy más kultúrából…) A shakespeare-i kétértelműség itt is alapvető karaktervonás.
Prospero számára a hódítás a lényeg, a bennszülött tudás lerablása. Shakespeare számára pedig a beinduló gyarmatosítás groteszk kritikája. Prospero, bár száműzött, ide mégis hódítóként érkezik. Ám – szemben Cortezékkel, az aztékok leverőivel – nem fegyverrel hódit, hanem tudással, könyveiből kiszedett természettannal, és az itt lakókból kicsikart mágia-technikákkal. Ennyiben modernebb hódító, mint az első telepesek Dél- vagy Észak-Amerikában.
Akárhogy is, Caliban tulajdona volt a Sziget minden kincse. Prospero kiszabadította a szikomorfa fogságából (ahová a boszorkány ékelte be), de cserébe kicsalogatta belőle titkos tudását, fokozatosan birtokba vette a forrásokat, csodás növényeket, meg Caliban titkos tudását, és végül rabszolgaként alkalmazta. Így lett Prospero a Sziget „uralkodója”. Mikor fentebb arról írtam, hogy a varázsló egy zsarnok, voltaképp a Sziget és lakói feletti teljhatalmát értettem tirannusi viselkedésén. (Habár a büntetések – például a fahordás – tökéletesen ironikus megoldásként jelennek meg.)
Mikor Caliban meg akarja erőszakolni Mirandát, gondolom, nemcsak az állati szexualitás dolgozik benne, hanem bosszúvágy is: bosszút állni a Máguson, amiért elvette tőle birodalmát. (Hogy ez miért nem sikerült neki, nem tudjuk. Lehet, hogy Miranda jó karate-képzést kapott…) De most, hogy hajótörött vendégek érkeznek, Caliban ismét eljöttnek véli az időt, hogy lázadjon gazdája ellen, ezért is lesz részese a Prospero elleni (komikus) összeesküvésnek.
Shakespeare épp csak jelzi a „vadember” sötét alvilágát, a „fekete mágiát” és a lázadás káoszát: jelzi, bár nyomatékkal. Nem csoda, hogy el is felejti a színházi hagyomány. Pedig ő a jövő ura…
Pesszimista zárlat
Mielőtt hazaindulna, Prospero – még varázslóként – talányos szavakat mond: „minden harmadik gondolatom a halál lesz”. Miért csak minden harmadik? És egyáltalán, miért e halálvágy? Rejtvény. Csak arra tudok gondolni, hogy ez a darab, amit sokáig tündérjátékként játszottak, végtelenül pesszimista világképet kínál. És még valamit: olyan többértelmű szöveget, aminek minden rétegét nem lehet eljátszani. Ezért is menekült a színi tradíció a Varázsló és a tündérmese megoldásába.
Jan Kott nyomán írta Almási Miklós
Jegyzetek
1 Jan Kott volt Peter Brook titkos tanácsadója, súgója, Shakespeare titkainak felfedezője. (L. Kortársunk Shakespeare című művét – Budapest, Gondolat, 1967/1970.) Úgy, ahogy Adorno volt a Doktor Faustus írójának (Thomas Mann-nak) titkos tanácsadója, súgója modern zene, dodekafónia stb. ügyében. Adorno – saját jogon – maradt klasszikus nagyság, Jan Kottot Brook árnyéka láthatatlanná tette, elfelejtették, kivéve a szűkebb irodalmi-színházi szakmát. Pedig tőle indult el a Brook féle színházi forradalom, ami a hazai színjátszást is tetőtől talpig felforgatta. Ez az írás többek közt kalapemelés Kott zsenije előtt.
2 Balassa Péter: Prospero lapozgat és vonul (Greenaway: Prospero könyvei), Filmvilág, 1992. 2. szám.
3 Elsőként Montaigne írt róluk Des Cannibales címen (1595-ben), az Esszék című műve első kötetében, ami Southampton gróf udvarában – Machiavelli Fejedelmével egyetemben – szamizdatként forgott.