Részletek

Írta: Ágh István

Kategória: Irodalom

Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel.

„Személytelenség és mítosz, harsogták négy égtáj felé; / sehogy sem fért a fejükbe, az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Könyve utószavában írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel cím alá: „Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalát sejteti… én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet…”

Kijelentéseit növeli, olyan költő mondja ezt, aki átlényegítette magán a modern irányzatokat, tehát nem egy konzervatív protestál, hanem a tanú, akinek gyönyörű végzete, léte a költészet.

Neki a vers életmentő, sors indulástól kezdve, de túl e magánügyön az emberiség megmentésére való törekvés is. Sőt bizonyosság! Mert ha sátrat bont a Gutenberg-cirkusz, a karavánja égre hajt a földi mezőkről, „Az emberiség meg fázósan sutyorog: Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?” Ebből a végletből fényesebben szól a bizalom: „Látjuk, baj van, de válság azért nincs. Bízva bízunk helyi szokás szerint.” A vers, mint emelkedett beszéd, a nyelvi tömörítés magnetikus tere, megannyi tízes találat, nem magyaráz, mint a csavarintos logikájú értekezések. Ha kezdetben vala az Ige, mindétig megmarad az Ige. „…megszállottan követtem egy-egy szót a vadcsapáson, / hogy elejtsem a nagyvadat a jövőidejű jelenést / s ma lenézhet akárki… / a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért / hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat / rejtegessek a dossziémban / időzített reményt hogy egyszer / valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó / s tekintetéből fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet…”

Mondhatom a közhelyet, ujját ott tartja a kor ütőerén, s ennek a hirtelen, előbb még elképzelhetetlen időnek szellemi-lelki krónikása lett. A versek dátumai: 1988, 1989, 1990, 1991. A válaszok naprakészen, de nem publicisztikus felszínesen, s nem elfogult vagy álcás függetlenkedéssel. Ő az ember, az élet, az erkölcs pártosa, a szent kívülállás, a kellő távolság tárgyilagos krónikása, nem az eseményeké, hanem amint az események szóra késztetik, nem a vélemény, hanem a törvény, olyan létfilozófia, ami a félálom tudatminimumától az elmeél szikrázó tisztaságáig húzza meg a félreérthetetlen egyenest. A kötet címadó verse az Egyik oldaláról a másikra fordul; él többet képzeltet a halvány megvilágosodásnál, él, alkalma van tudni a dolgokat. „A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet.” „Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. / De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz / s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.” Egy nagyon is rá jellemző versnyelv birtokosa lett, egyrészt hétköznapi, inkább csupasz, másrészt pontosságával, hevével, hidegével a formai technikától független, a szavak minőségében, kapcsolódásában rejlő energiák nagy hatásfokú vezetéke. Ne fogd meg! Csavard rá izzólámpádat, láthatsz, bár körülvesz a dzsungel- és éjsötét. „Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. / A krónikák nem jegyzik a tetteidet, / a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, / pedig te műveled a túlélés művészetét, / melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, / holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is / … Pusztító zavarral sejtjeimben, hadd legyek, mint te, egy darab élet, / szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony köznapi nyelveden.” Óda a közemberhez az indító vers, 1989-ből való. A kötet négy év reménye, kétsége, ahogy éppen a hír vagy a tapasztalat verssé kényszeríti. 1988-ban látja a szöuli kapitalizmust, csak előérzet lehetett akkor a kelet- és közép-európai jövőről: „egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom… végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot.” „A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, / szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, / hogy a haldokló frissen ugrik az ágyból / és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál.” És jött az 1989-es év: „Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK.” 1990: „Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; / az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként / a lobogókon és címerpajzsokon, / miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. / Nem voltam vezérnek való kételyeimmel.” 1991: „A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja, / a marxizmust és a madarat, / s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja – / úgy hull alá a világ, mint fadarab. / A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk.”

A kötete egészén ugyanazon gondolkodás, hangsúly, a személyiség pozíciójából ível vissza a kiinduláshoz, miként a záró vers, A rómaiakhoz bezárja a kört a közemberrel, a néppel. A rómaiak a hatalom, a szenátus, a politizáló elit. Nem éppen hízelgően, de mérlegre téve, melynek nem túlsúlya a kiábrándulás, az egyensúly biztonságában jöhet csak a szigorú kimondás. Egyfelől: „Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak a szóvirágaitok”, másfelől: „de őrült az is, aki télnek gondol minden évszakot”. A vers ez a túlpolitizált ország, mikor még az égdörgés is arra képzeltet: „nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?” Kössük a valósághoz a változás reményét, mert „Minden utópia főbaja az, hogy szembe süt: / a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul…” S ne feledjük: „Száz évet ugrani helyből? Szép elgondolás. / Kár hogy valami közbejön, például a nép, bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, / behajlított karral mutatja, mit, hova… Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.” Jogosult kimondani: „Sérült társadalom sérült társaságának produkál.” Ő is, mint a Belvárosi Kávéház értelmiségi társaságának egyike, a szellemi elit mozgásterét próbálta nagyobbítani, „a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…” „a csak emléknek szép hatvanas évek” után „Statiszták voltunk és nem csak a filmben”, s mára szétszakadt a társaság. Elérte célját: „A cél – Aczél.” Életünk „bűzlik és ragyog”. Ragyog!

Részletek

Írta: Fried István

Kategória: Irodalom

Nem tudom, a pátriárkakorba ért Márainak San Diegóban akadt-e keze ügyébe József Attila-kötet; s az sem következhető ki a ránk maradt és az eddig ismertté vált dokumentumokból, átérezhette-e szerzőnk fenti naplójegyzetének szinte bizarr voltát. Nem azt, hogy a modern magyar kutatási irányok egyike-másika mértéktartással, sőt tartózkodással szemléli a lírikus Babitsot, s vele szemben Kosztolányinak nem annyira líráját, mint inkább prózáját és írásaiból (re)konstruált nyelvelméletét véli meghatározónak a XX. századi magyar irodalom alakulástörténetében.

S talán még csak nem is azt, hogy Babitsot mintegy visszazárva a klasszikus modernségbe a Szabó Lőrinc és József Attila kezdeményezte, „végrehajtotta” korszakváltás jelentőségét hangsúlyozza,² a nevezett poétákat helyezve (például) Gottfried Benn mellé, mint olyanokat, akik a kései modernség („másodmodernség”) irányába gondolták tovább a magyar poétikát. A leginkább feltűnőnek és kihívónak az volna nevezhető, hogy az igen idős Márai össze/egymásra látja Babitsot és József Attilát, akiket a kortársak József Attila életében, de azután is inkább egymástól távolabb szemléltek, egymás ellenfeleiként; a személyes ügyek mellett a költészetfelfogás eltérő reprezentánsaiként emlékeztek róluk. Nem pusztán azért, mert az 1930-as esztendőkre lezajlott az a jobb híján nemzedékváltásnak elgondolt folyamat, amely a Nyugat költői „forradalmát” immár költészettörténeti aktussá nyilvánította, s a klasszikus modernség poeticitásra vonatkozó nézeteit – továbbá azt a típusú költői autonómia-felfogást, amely Babits lírájában is megszólalt – mintegy zárójelbe téve a „meghaladott” avantgárd és új tárgyiasság utáni korszak körvonalazásán fáradozott. Ennek során részint a Babitsétól eltérő világirodalmi tájékozódásról tett tanúbizonyságot (a tájékozódásban a költői nyelvre vonatkozó, a különbözést hangsúlyosabbá tevő előfeltételezések is szerepet játszottak), részint olyan versalakzatok létrehozásával kísérletezett, amelyeknek nyelvisége, előszövegeiből összeálló előtörténete, valamint „benső” dialogicitása mindenképpen a magyar irodalom és irodalmi rendszer átszerkesztődését ígérte. E folyamatban az 1920-as esztendők végétől hallatszik József Attila hangja, nem utolsósorban abban a kritikában, amely a közte és a Babits között feszülő, a költészetfelfogást illető, József Attila részéről személyessé (is) tett ellentétet kinyilvánította. De nem kevésbé jelenti József Attila (de talán nem csupán az ő) külön útját az Ady-vitában kirajzolódó hangvételi, tartalmi különbözés. S bár az újabb kutatás leginkább a váltásra, a Szabó Lőrinc és József Attila képviselte új periódus³ igényére vetette a hangsúlyt, és Márai idézett naplójegyzetét nem minősíthetjük elegendő érvnek ahhoz, hogy pusztán ennek alapján egymáshoz közelebb lássuk Babitsot és József Attilát (még akkor sem, ha Márai eltekint a biográfiai vonatkozásoktól), talán az eddigieknél valamivel több figyelmet szentelhetünk annak, hogy „megfelelő” távlatból Márai mégis egy gondolatíven belül a közöset véli felfedezni a két költőben. Annál is inkább, mert ötvenhét évesen, bár nem ily határozottan, szintén lehetségesnek tartja, hogy egy mondatban emlegesse Babitsot és József Attilát, bár ezúttal főleg az eltéréseket jegyzi föl. Mielőtt idézném Márainak József Attiláról egyébként több ízben visszatérő gondolatát, annyit említenék, hogy ezúttal sem játssza ki egymás ellen a két költőt. Inkább mint a korszak két lehetőségét, költőtípusát veszi számba, két irányultság, két magatartás reprezentációját.

„József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol… De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte.”⁴

Aligha volna célszerű Márai rögtönzését (jóllehet másutt is szót ejt József Attila „önkívületi”⁵ állapotáról mint költői szituációról) kritikai értékelésként felfognunk. Ennél érdekesebb az a „világirodalmi” sor, az a XIX. századi, részint sokáig félreértett, máig vitatott, részint ma olykor a klasszicitás reprezentánsai mellé vagy fölé helyezett néhány költő (közülük Verlaine mai értékelése elüt a többiekétől), akik a hagyományos (világ)irodalmi kánonban többnyire törvényszegő, rendkívüli jelenségként értékeltettek, és csupán egy megváltozott nyelvfelfogás volt képes a maga helyén látni/láttatni Hölderlinnek és Kleistnek korántsem (az egykorú grammatikai és poétikai) szabályokba illeszthető nyelvét. Nemigen téveszthet meg, hogy Márai XIX. századi poétákat emleget; hiszen Verlaine-t leszámítva korukban nem juthattak hozzá ahhoz az elismeréshez, amelyben mainapság részesíti őket az irodalomtörténet több iránya. Ezek után kézenfekvő volna Márainak ama mondatát, amely József Attila másságát emeli ki Babits költő voltával „szemben”, akár egy Goethe–Hölderlin konfrontációhoz hasonlítani, csakhogy egyéb Márai-szövegek jórészt ellene beszélnek az ily könnyed és felszínesnek tűnő párhuzamosításnak. Valójában egymással egyenrangú költői attitűdök és költészetfelfogások nem annyira vitája, mint (s ez már igazán mai szemlélet) látszólagos dialógusképtelensége konstatálható. Egy helyen Márai a kronologikus eltérést használja annak érdekében, hogy érzékeltesse a létrejövő új minőséget. Itt József Attilát a Babitsot követő nemzedék legkülönbjeként minősíti: „Hölderlin-féle ígéret volt, egyszerre őrült és angyal.”⁶

Amennyi eddig kitetszhetett: több mai nézettől eltérően Márai nem a Babits–József Attila ellentétet véli meghatározónak József Attila költői jellemrajzában, hanem az egymással valóban szembeállítható (világ)irodalmi kontextusokat. Az a tény ugyanis, hogy több helyen a korukban értetlenül szemlélt költők közé sorolja József Attilát, egyben korszerűségére utal, hiszen „szó-látomásai”, azaz nyelvisége, nyelvének „ereje” kezdeményezői szerepét hozzák az előtérbe. S ehhez még hozzá lehetne tenni, hogy az életrajzi adat (őrület) akár a látomásokban és szóképekben, vizualitásban és hanghatásban költői alakot kapó beszédben nyeri el értelmét. Az azonban mégsem tagadható, hogy József Attiláról szólva több ízben Babitsról is szó esik, illetőleg Babits József Attilát juttatja Márai eszébe. Némi párhuzamosság József Attilának és Márainak Babitshoz fűződő viszonyában azért fölfedezhető. József Attila 1933-as [Magad emésztő…] verse⁷ nem vonja ugyan vissza kritikájában kifejtett nézeteit, és csupán gesztusértékű a Babits-líra és -magatartás „értésének” szándéka, de ez annál becsesebbnek tűnik, minél inkább érzékelhetővé lesz József Attila fáradozása az Eszmélet megalkotására. Mielőtt erre kitérnék, arról szólnék, hogy a Márai–Babits-viszony nemigen volt felhőtlennek mondható egy darabig, az 1930-as esztendőkre oldódott föl a kölcsönös távolságtartás: míg Márai eléggé mereven elutasította, hogy verset publikáljon a Babits szerkesztette, új költőket-költészetet bemutató antológiába (lezártnak mondta költői pályáját), az 1930-as esztendők közepére már fontos írásokat adott a Nyugatnak. Itt jelent meg az Egy polgár vallomásai néhány részlete és a Vidali módszere című elbeszélés. Igaz, több ok miatt József Attila és Babits kapcsolata sosem vált barátivá, míg Máraié és Babitsé igen. Visszatérve József Attila versére, a [Magad emésztő…]-re, feltűnő, hogy a versnek igen hangsúlyos helyén föltalálható öt sor majd az Eszméletbe is bekerül, méghozzá szó szerint, míg [Az Eszmélet előzményei] címmel közölt versből hiányoznak a sorok. Nem kevésbé érdekes, hogy a szóban forgó öt sor rímelése eltér a [Magad emésztő…] többségében páros rímű soraitól. Nem szabadulhatok attól a gyanútól, hogy szinte váratlan bukkan föl, nem eléggé szervesen illeszkedve a költemény gondolatmenetébe, az Eszmélet negyedik strófájának kezdő része. Az igen személyes, az interszubjektív viszony alakulástörténetére épített versben ez a fajta tárgyias hangvétel mindenképpen kitérő, a megbántott „szikár alak”, a más ügyben tanúskodó költő szituációjának földerítése egyben azt az önmagával vívott harcot (is) jelzi, amelynek során a másik szubjektum világának megkonstruálása közben a szemlélő számára lehetővé válhat a belépés az idegennek hitt világba. Az Eszméletbe bekerülő öt sor nem vonja vissza a megértés lehetőségét, jóllehet számol – mert számolnia kell – az egyik és a másik dolog „determinált”-ságával, ám versünkben folytonosan tudatosodik a különféle világok ellentéte. Nem állítható teljes joggal, hogy a gazdag és a szegény prezentálódna a következő sorban te-ként és én-ként, de párhuzamként annyi tételezhető, hogy az értésnek legföljebb szándéka tematizálódik, s a vers végén az apa–fiú-viszonnyá képzelt szituáció mindössze az eltérő magatartásformák egymás mellett létét feltételezi, korántsem a megértés megvalósultát.

József Attila versbéli gesztusa természetesen nem csupán egy irodalmi „vita”, ellenségeskedés enyhítéseként értékelendő, hanem olyan költői cselekvésként is, amely (rejtetten ugyan) viszontértésre fölkínálja a maga világértelmezését; részint azáltal, hogy verses portrét vázol föl az idegen világ másikáról a saját világ szókincsével, részint azáltal (és ez fontosabbnak tetszik), hogy megszólaltatja a maga „tervét” világszemléletének, az önmegértés objektiválásának versbe foglalására. Az Eszméletben ismét fölbukkanó sorok a hangsúlyozottan költői nyelvbe emelt racionalitás hangján szólnak (erős retoricitással), ám eltérnek az előző versszak, majd e strófában még föllelhető sorok érzelmi indíttatásától (fájdalom ágai, szenvedünk), jóllehet az így ismétlése demonstrációvá szűkíti az előző sorokat, ezzel némileg megfosztja attól a vonástól, amelyet „végleges” helyükön kapnak. Mindenesetre ez a szigorú megkomponáltság majd az Eszméletnek szintén sajátja lesz.

Márai „ötlete”, hogy együtt/össze-olvassa Babitsot József Attilával, a [Magad emésztő…] verssel némiképpen igazolható. Távlatból a személyes vonatkozások jelentéktelenednek, s az olvasás során olykor meglepő asszociációk segítségével fogalmazódik meg egy, a kortársakétól eltérő vélemény. Ezúttal azonban olyan kapcsolatra derül fény, amelyet a közvetlen szemtanúk éppen az eseményekhez (és talán kevésbé a költészetekhez) közel nem vettek észre; Márainak József Attila életében közölt írásaiban ez a fajta „kapcsolás” nem található. Miként a maga emigrációs helyzetének kontextualizálása is szokatlan „rokonítási” lehetőségekre hívja föl a figyelmet. Nem a maga „világirodalmi” tájékozódását állítja előtérbe, hanem életrajzi tényeket úgy tesz szemléletessé, akképpen rajzolja ki a párhuzamosnak tetsző vonalakat, hogy a konkréttól a konkrétig ívelteti világirodalmi szemléjét (záradékként önnön előadásán ironizál). „Emigráció. Rimbaud emigrált Afrikába. József Attila emigrált a sínek közé. Proust a betegségbe, Nietzsche a tébolyba. Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt. (Nem sokat, csak egyet.)”⁸ A gondolatritmusos előadásban előkerülnek a személyiségek, akik valamilyen okból fontosak Márai számára, és megkísérli, hogy ráébresszen arra a közösre, amely egy gondolatfutamba foghatja össze a különféle sorsú szerzőket. A kulcsszót saját sorsából meríti, és jelentését kitágítja, egyben eufemizálja. Ezután Márai is a megnevezettek közé gondolható. József Attiláról szólva e rokonérzületnek megvannak az előzményei. Amikor A Toll arra kérte Márait (meg Hatvany Lajost és Kosztolányi Dezsőt),⁹ hogy a Medvetáncról nyilatkozzék, meglepő személyességgel szólal meg, mintha József Attila költészetével azonosulni tudna. „…verseit olvasva mindig azt érzem, mintha rokonom szólalt volna meg, aki lényegeset és addig ismeretlent mond el nekem a családról és valamilyen végtelen atyafiság mítoszáról. (…) Nyelve egyszerre megérett, mint a fiatal Aranyé.” Első megközelítésben nem kevésbé meglepő, hogy a Külvárosi éjre külön fölhívja a figyelmet. Érdemes megfontolni: 1934 egyben az Egy polgár vallomásai első kötetének esztendeje; nem kell tüzetesebben belemélyednünk a Márai-kötetbe, hogy lássuk, Márai máshonnan érkezett a magyar irodalomba, más „ifjúkori” olvasmányokkal fölvértezetten kísérletezett előbb a „nyugatos” modernséggel, majd az avantgárddal (a Menschheitsdämmerung költőinek oly versszerkezeteivel is, amelyek fel-felbukkannak az 1920-as esztendők József Attilájánál is). Az a fajta, polgárinak minősülő létezésforma és műveltség, amelynek Márai egyre inkább elkötelezettje lett, nem lehet verstárggyá az 1930-as évek József Attila-lírájában. Ahhoz, hogy Márai nyilatkozatát hitelesebben legyünk képesek értelmezni, nem árt föllapozni még néhány, József Attilával kapcsolatos megnyilatkozását. Ugyanakkor a nem vagy kevéssé kifejtett megállapítások mellé, mögé a Márai-terminológiát is szükséges odagondolni. Az egyik helyen Márait József Attila „hangja” a fiatal Knut Hamsunéra emlékezteti.¹⁰ A századfordulós modernség sokat hivatkozott az egyébként népszerű nordikus irodalomtól különböző íróra, akit Gorkijjal együtt szemléltek (később néhányan hozzájuk gondolták Panait Istratit, akivel Márai az 1930-as esztendők elején riportot készített)¹¹ mint egy ismeretlen, feltáratlan világ szószólóit, akik a klasszikus modernség túlstilizált, felülesztétizált, szecessziós-dekadens, ornamentális világával szemben a természetit és természetest képviselik, és ebben lelik meg a költőit, amely mögött rejtőzhet el, amelyet áthat a mitikus vagy a modernséggel érintkező mitológiai. Mintegy az őstörténetekre, a logosz világát megelőző létállapotra emlékeztető regényiség/költőiség ugyanakkor a démonikussal határos, a Nietzschénél olvasott dionüszoszival. Márainál a fiatal Hamsun emlegetése nem a klasszikus modernségbe zárja vissza József Attilát, hanem a följebb vázolt poeticitással rokonítja. A költő sírja című újságcikkben¹² állítását arra alapozza, miszerint „a kortársak között az egyik legjelentősebb költőnk volt”. Jóllehet Márai nem volt híve az irányköltészetnek, költők származásuk szerinti besorolásának, József Attiláról, egyáltalában nem az elmarasztalás szándékával, kijelenti: „tragikus költő, proletár volt, tudatosan kiállt osztálya sorsáért…” Itt és a továbbiakban a szinte „beleélő” értelmezésnek lehetünk tanúi, a – mint említettem – más elkötelezettségű Márai (akit csak kivételes helyzetekben lelhetünk József Attilával együtt az eszmebarikádnak azonos helyén) rejtett idézetekkel, rájátszásokkal, a József Attila-költészetből vett szóhasználattal jelzi, hogy nem pusztán elfogadja annak a költészetváltozatnak létezését, amelyet egy más indítékú-célzatú költő képvisel, hanem azonosulni is képes vele. Még inkább kitetszik ez az alábbiakból: „S mégsem volt programmköltészet, amit művelt: minden szándékolt sorát átvilágította a gyöngéd derengés, mely a mélyebb, ösztönösebb, igaz költészet sugárzása.” Talán megkockáztatható, hogy az „ösztönösebb” jelző nem a naiv poézisra emlékeztet, hanem, együtt a „mélyebb”-bel, a freudizmus közelébe helyezi. S ekkor már a közös érdeklődés volna megjelölhető: Márainak Ferenczi Sándorhoz fűződő személyes kapcsolata, a „társasági” freudizmus elutasítása, ugyanakkor Freud munkásságának vitatkozó elismerése az 1920-as, 1930-as esztendők magyar irodalmában messze nem társtalan jelenség, és József Attilának sem a Freudot köszöntő verse az egyetlen, amely ebbe a témakörbe volna sorolható. Márai emlékezése a versélmények nyugtázása mellett a személyiséget is megjeleníti. Viszonylag csekély számú az a dokumentum, amely Márai és József Attila együttléteiről tudósítana; Márai rövid, de szép levelében köszönte meg a Nagyon fáj elküldését¹³ (a feltehetőleg dedikált példány minden bizonnyal a Mikó utcai ház második világháborús pusztulásakor semmisült meg). Írónk nem publikált a Szép Szóban, miként a Válaszban sem, távol tartva magát az 1930-as esztendők irodalmi/irodalompolitikai vitáitól. Állásfoglalása elsősorban Az Ujságban, majd a Pesti Hírlapban (s a szomszédos államok magyar nyelvű sajtójában) sűrűn napvilágot látó cikkeiből, kritikáiból tetszik ki, melyek József Attilának a Máraiéhoz képest egyértelműen baloldali nézeteitől távolabb helyezhetők el, de nem csak Freud kapcsán bukkanhatnak föl hasonló álláspontok. (Hadd emeljem ezúttal ki a Thomas Mann-életművel kapcsolatos megnyilatkozásokat: igaz, József Attila a Varázshegyet idézi, Márai majd a Lotte Weimarban művészmegjelenítését és irónia/paródia-felfogását teszi a magáévá.) A fentieket nyugtázva is meglepetést kelthet, hogy Márai a József Attila-személyiséget is némileg másképpen látja, mint a kortársak: „Angyali lény volt ez a költő, embernek is, írónak is a legtisztább.” Szerénységét (!) a Szent Ferencéhez hasonlítja; „mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy kávéházban beszélgettünk”; személyiség és költészet egybelátására ez a mondat utal: „a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani”.¹⁴ Annyit azért (nem Márai mentségére, hanem) e megjelenítésnek igazolhatóságára fel tudok hozni, hogy írónkat kora ifjúságától kezdve foglalkoztatta Rilke Das Studen-Buchja, Imádságos könyve, s benne külön az egyik ifjúkori kísérletét meghatározó ciklus: Das Buch von der Armut und vom Tode (A szegénységről és a halálról szóló könyv). A szegénység Rilkénél nem társadalmi kategóriaként fogalmazódik meg, illetőleg csak annyira, amennyire a szegénységből kinövő autenticitás és világban-lét a nagyvárosi, „kiszakított életű” emberek ellenében sajáttá válik. Ebben a fajta létezésben poetizálódik át Szent Ferenc tanúságtevése az „önmagaság” hitelessége tárgyában. Ez a rilkei felfogás bukkan föl Márai egy gyermekifjúi regénytöredékében, de maga a Rilke-kötet még az amerikai emigrációnak is olvasmánya. Amikor Márai József Attila „szegénységéről” és „tisztaságáról”, a Szent Ferencével azonosítható beszédéről szól, feltehetőleg ezt a rilkei változatot keresi és leli meg. Talán azzal a különbséggel, hogy a társadalmi vonatkozásokat sem zárja ki, különös tekintettel arra, hogy feltételezhető afféle „küldetéses”, elkötelezett líra, amely mégsem „programköltészet”, s amelyben kiegyenlíti egymást a közvetlenebb és közvetettebb szólás.

Hogy mily mély Márai József Attila-élménye, arra egy 1941-es írása figyelmeztet. Ez a rövid írás az emigrációs korszakban még kétszer megjelent, az író fölvette az Ihlet és nemzedék című gyűjteményébe,¹⁵ és Varga József ez írás részleteivel érvelt az Élet és Irodalomban Márai és József Attila bensőséges kapcsolatának tételezése mellett.¹⁶ A cikkben névvel és név nélkül olyan költők bukkannak föl, akik haza-, táj- és nyelvlátomásukat verssé tudták alakítani, e költészet nyelvisége, nyelvközpontúsága mindenképpen Márai ars poeticája szerint értelmeződik. Az első poéta, akit (név nélkül) említ: Faludy György, a magyar nyelvhez intézett ódájának rövid bemutatása adja meg az alaphangot, melyet Illyés Gyula egy versének említése színez, s ez annak hangsúlyozására példa, mint lesz („hazafias”) verssé a létezés bármily jelentéktelennek tetsző jelensége. A cikk első részében József Attiláé a főszerep, a Születésnapomra idézése még az életrajzra céloz, a három költő különféle világnézeti elkötelezettsége azonban (legalábbis Márai így látja) a korszerű(bb) hazafiságban vonható együvé: „Minden tüdős, pántlikás hazafiság hiányzik e versekből.” S bár „oly mindegy, milyen világnézet, milyen osztályhang szólal meg e versekben”, a cikkben legalább olyan fontos az, hogy a nagyvonalú szemlélet kikről emlékezik meg, kikről nem (a későbbiekben említettek: Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Kosztolányi, Babits). Ezek után érdemes egy valamivel hosszabb szövegrészlet megismerése, miként egészíti ki az eleddig József Attiláról írtakat:

„József Attila egy rekettyés, egy szilvaerdő peremén mereng el osztályharc, nagytőke és szervezett ösztönök fölött, s a proletárköltő szavai mögött egyszerre derengeni kezd a tájnak olyan sajátosan magyar távlata, mintha Szinyei Merse egy tájképét bámulnók. A költő, akit a nyelv igézete kötöz a hazához, akkor sem tud ellene vallani, ha eszmélete vádat kovácsol a haza bűneiből.”

Aligha lenne túlságosan bonyolult feladat visszakeresni József Attila verseiben a Márai-cikk kulcsszó értékű kifejezéseit; miként Márai gondolatmenetét vissza lehet vetíteni az emlékezetében felvetődő József Attila-versek sorára. Nem rekonstruál egy lírát, hanem annak érdekében emel ki képeket, szavakat, motívumokat ebből a költészetből, hogy egyrészt szembesíthető legyen más (kortárs) költészetekkel, másrészt a maga versolvasásának nyitottságát, célirányosságában is elkötelezetlenségét dokumentálja. József Attila versei ebben az összefüggésben alkalmasaknak bizonyulnak arra, hogy az esetleges világnézeti megosztottságon felülemelkedve a „nyelv igézetében” jelöljék meg azt a tényezőt, amely közelíti más költőkhöz, de közelíti Márai irodalomfelfogásához is. Ami ebben az írásban feltűnő, hogy a kortárs költészetről szinte ugyanolyan terjedelemben ír Márai, mint a XIX. századiról, illetőleg a Nyugat első nemzedékéről, lényegében a nyelvhez (és ezen keresztül a nyelv által megnyilatkozó hazához) fűződő kapcsolatok hasonlóképpen jellemeztetnek. S a magyar irodalom európai magánosságának a kortársak éppen úgy elviselői és elszenvedői, mint a klasszikusok. Még valami feltűnik. „A versekben a szavak igézetén múlik minden” – hangzik az összegzés egyik mondata. A „nyelv igézete” József Attiláról szólva bukkan föl itt első ízben. A két mondatot összeolvasva derül fény arra, hogy Márai „szóközpontúsága” és József Attila-értelmezése igen szorosan összefügg; így a magyar költészeti antológiát forgatva Márai József Attilát jelöli meg az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) tájékozódási pontnak, ahonnan nemcsak a magyar líra jelene (és talán múltja), hanem a költészet általában belátható. Míg a kortárs költők versei említődnek, a klasszikusokról olyan viszonylatban esik (igen hangsúlyosan) szó: mi az, ami fordításokban a külföldi olvasó elé került. Messze tekintő gondolat, miszerint a fordítás „álruha”; s bár a magyar költészet mindig egykorú az európaival, éppen ez az álruha akadályozza a hívebb megismerést. A közkeletű panasz azonban „jelentést vált”, s ennek oka a megírás időpontja: a történelem beleszólt a nyelvek, költészetek – amúgy is halvány és akadozó – párbeszédébe. „Talán ezért olvassuk most ilyen honvággyal az árva magyar verseket. Mikor egy ember vagy egy nép veszélyben van, anyanyelvén kiáltja el az ősszavakat.” Márai pályájának nézőpontjából idejegyezhető kiábrándultságának jelzése, az 1938-as fordulat okozta lelkesültségből és aktivitásból való kijózanodás tudatosítása, hozzáfűzve, hogy ennek érzékeltetésével visszatalál korábbi József Attila-látásához, valamint irodalomfelfogásához. Itt talán nem az látszik a leglényegesebbnek, hogy a szinte közhellyé merevedett tézis változatával szolgál: a költészet (lenne) az emberiség anyanyelve. Az már a Márai-pálya közelébe visz (ideértve az 1941-es, 1942-es újságcikkek egy részét), hogy az anyanyelvi haza képzete konstruálódik meg, az anyanyelvi irodalom otthonossága tételeződik, így már 1939-es, Jókairól írt esszéjében (Haza).¹⁷ Ám a Magyar versek zárómondata más formában ismétli meg (nem a Babits–József Attila szembenállást, hanem) a Nyugat költészetétől továbbinduló József Attila ösztönösebb, mélyebb költészetének jelentőségéről írottakat. Az egyetemessé, de legalábbis össznépivé váló veszélyérzetben az ősszavaktól várja a segítséget, s az anyanyelven kiáltott ősszavak versalakzataira Márai József Attila nem egy költeményében ismerhetett rá, s nem csupán a „finnugor ihletésű” vagy „ómagyar” tematikájú versekre figyelmeztetve, hanem ennek a költészetnek modalitását, retorikáját szem előtt tartva. Nem állítható, hogy a záró mondatban kizárólag vagy elsősorban közvetlen József Attila-utalás rejtőzne, hiszen ez az írás gondolatmenetéből nem következik. Az azonban bizonyossággal állítható, mindenekelőtt a József Attiláról írtakat ideidézve, hogy a záró passzusokból nem hiányzik József Attila: magyarságának hangsúlyos emlegetése, a nyelvre vonatkozó állítások egybecsengése, a szervezett ösztönök lírájára utalás mind-mind lehetővé teszi, hogy az ősszavak alkotói-kimondói közé iktatódjék az a költő, aki – utalva a korábban idézettekre – a fiatal Hamsunt juttatta egykor Márai eszébe. S ha korábban Babitstól való elválasztottsága kapott hangot, ezúttal az egybefogottság révén nem tűnnek ki az eltérések, de feltételezhetően nem is szűnnek meg, jóllehet az emigrációs naplók egyetlen emlékezéstörténetbe sűrítik Babits és József Attila korábban két lehetőségként számon tartott líráját.

Még egy mozzanat említése kívánkozik a Magyar versek cikk értelmezésekor. Azok a költők, akikkel Márai indítja írását, Faludy, Illyés, József Attila: egyetlen évtizeden belül születtek, 1902 és 1910 között, s ha feltételesen egy nemzedékbe soroljuk őket, közéjük kell iktatni Márait, aki Szabó Lőrinccel egy esztendőben, 1900-ban látta meg a napvilágot. Óvakodnék attól, hogy Márai „nemzedéki tudatát” túlbecsüljem, de figyelemre méltó, hogy – mint láttuk – József Attiláról több ízben írt, az értés és nagyrabecsülés melegségével; Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetét nagy elismerések közepette méltatta nem sokkal a megjelenés után,¹⁸ korábban a Pandora munkatársa volt, viszonylag sűrűn érintkezett, levelezett Szabó Lőrinccel, még a Herczeg Ferenc nyolcvanadik születésnapjára szentelt ünnepi kötetben is ott leljük mindkettőt; az Illyés szerkesztette Magyar Csillagnak munkatársa volt, a Magyarok kötetről értő ismertetést publikált 1938-ban,¹⁹ bekapcsolódott a Hírünk a világban vitába (hogy az emigrációban elhatárolódjék Illyés Gyula műveitől, „közéleti” tevékenységétől). Általában elmondható, ún. nemzedéktársaival közös vállalkozásokban vett részt, olvasójuk, népszerűsítőjük volt, méghozzá az a Márai Sándor, aki igyekezett távol maradni mindenféle irodalmi/irodalompolitikai jellegű csoportosulástól. Talán elmondható az is, hogy József Attilát e „nemzedék” reprezentánsának, kiemelkedő jelentőségű képviselőjének tartotta, akinek műveire mindenképpen reagálni akart. A leglátványosabban talán azzal, hogy 1946-ban kisprózájából (versprózájából vagy prózaverseiből) kötetet szerkesztett Medvetánc címmel, a címadó írást a kötet végére helyezte, többjelentésű voltát hangsúlyozandó.²⁰

Márait nemigen szokták idézni a József Attila-kutatók, és ebben igazán nem marasztalhatók el, mivel Márai olvasata természetszerűleg Márai jobb ismeretéhez járul, nem vagy nagyon kevéssé József Attiláéhoz. Az azonban állítható, hogy Márai ezúttal is szuverén olvasónak bizonyul, aki a nemzedéktárs József Attila értékeire fogékony volt, ötleteivel, véleményével részint József Attila helyét kereste, és látta nem egészen ott, ahol kortársai, részint a maga ars poeticáját árnyalta, szembesülvén József Attila verseivel. Márai szerepe éppen azért érdekes a József Attila-recepcióban, mivel a „szociológiai” távolság ellenére dokumentálható egy esztétikai közelség. S ez a Medvetáncok összeolvasásával igazolható. A bartóki „ötlet” József Attila versében részint „konkretizálódik”, részint „allegorizálódik”, és ennek révén Márainál prózaversben íródik tovább, lesz a létezésélmény feltárulásává.²¹

Egy hosszabb tanulmány részlete.

Megjegyzés: A cikk éléről ide helyztem a szerző idézetét.
 „Minden éjjel versek. Tegnap Babits. Mégis ő volt ebben a században a költő.
Minden versében ugyanaz a lüktetés, érzéki, mennyei áram.
József Attilában volt ilyen lüktetés, kirobbant és kilobbant.” (Márai Sándor: Napló 1984–1989)¹

JEGYZETEK

 ¹Budapest, 2000. 4l.

 ²Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): „de nem felelnek, úgy felelnek”. Pécs 1992, Kulcsár Szabó Ernő: Egy kisajátíthatatlan klasszikus. In uő.: Szöveg, medialitás, filológia. Budapest, 2004. 210–216., Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke. Budapest, 1974. Uő: Szabó Lőrinc pályaképe. Budapest, 2001.

 ³A vita anyagáról: József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. S. a. r. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958. 48–60, 286.

 ⁴Márai Sándor: Napló 1945–1957. Budapest, 1990. 315.

 ⁵Uő.: Napló 1976–1983. Budapest, 1995. 14.

 ⁶Uő.: Napló 1968–1975. Budapest, 1995. 211.

 ⁷József Attila verseire az alábbi kiadás alapján hivatkozom: József Attila összes versei 1–2. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Budapest, 1984. Medvetánc: 147–148., [Magad emésztő…]: 189–192. Vö. még: 514., 546. Az utóbbi verset elemzi, a Babits–József Attila költői viszonyra kitérve: Szőke György. In József Attila-versek elemzése. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1987. 183–203.

 ⁸Márainak József Attila-vonatkozású írásait az 1945. évvel bezárólag közli: Kortársak József Attiláról I–III. Szerk. Bokor László, s. a. r. Tverdota György. Budapest, 1987. Az idézet eredeti lelőhelye:
A Toll, 1934. nov. l5.

⁹Az 5. sz. jegyzetben i. m. 203.

 ¹⁰A négy évszakból idézi Bokor–Tverdota: i. m. II. 1066. A kötetmegjelenés előtt közölte: Képes Vasárnap, 1938. febr. 6., 6. sz. 3–4., Kassai Ujság, 1938. febr. 20. 42. sz. 5.

¹¹Egy riporter naplójából. Prágai Magyar Hírlap, 1931. febr. 11. 34. sz. 4. Nem sokkal utóbb egy újságcikk József Attilát emlegeti magyar Panait Istratiként. Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest, 1998. 203–207.

¹²A Pesti Hírlap 1942. máj. 7-i számából közli Bokor–Tverdota: i. m. III. 1673–1674.

¹³Vezér Erzsébet: Egy zárkózott polgár megnyílik. Élet és Irodalom, 1991. júl. 12. 5.

¹⁴A 12. sz. jegyzetben i. h.

¹⁵Márai Sándor: Magyar versek. In uő.: Ihlet és nemzedék. Budapest, 1992. 144–146. Első közlés: Pesti Hírlap, 1941. dec. 18. 288. sz. 5. A Bokor–Tverdota-gyűjtés nem tud erről az írásról.

 ¹⁶Varga József: Márai és József Attila. Élet és Irodalom, 1991. júl. 19. 2.

¹⁷A 15. sz. Jegyzetben i. h.

¹⁸Ujság 1933. márc. 3. 51. sz. 3.

¹⁹Pesti Hírlap 1938. dec. 8. 279. sz. 7.

²⁰Márai Sándor: Medvetánc. Budapest, 1946. 143–145. A Révai Kiadó e kötettel indítja sorozatát, amelyben a továbbiakban az alábbi szerzők művei kapnak helyet: Camus, Gorkij, Hemingway, Malraux, Maugham, továbbá ígéri Máraitól a Sértődöttek három kötetét, Mikszáthtól a Különös házasságot, Remenyik Zsigmondtól az Északi szélt, Cs. Szabó Lászlótól a Délutáni előadást, Tamási Árontól a Zöld ágat, Wildertől a Kabalát.

 ²¹A szóban forgó József Attila-versek elemzését finomíthatja a kortársi recepció bevonása a vizsgálatokba. Annyi mindenesetre kitetszhet, hogy az egyes kortársi megnyilatkozások a modernségnek a maitól eltérő felfogását reprezentálják, és ez a „feszültség” a hagyománytörténést jórészt meghatározhatja.

Részletek

Írta: Szabó Lőrinc

Kategória: Irodalom

– Az ember, mihelyt teheti, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. A semmi borzadálya, az üresség irtózata, a régi horror vacui nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget? Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”.

A filozófus még továbbmegy e tekintetben: benne önmagát figyeli, és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem, roppant erőfeszítéseket téve, hogy szétnézhessen a tiszta, vagyis a külvilággal össze nem kever észt konstrukciói között.
– Mi, közönségesebb emberek, nem tudunk, és nem is akarunk elszakadni a tapasztalati élettől. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtajain-ablakain szüntelenül ömlik belénk a mindenség. Látjuk, halljuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.

– A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek, öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség” – írta Keats. Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.

– A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Ne volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága.

– Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem-költők az igazi ellenségei és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.

– Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, szinte anyagszerűvé tett, objektívált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közprédája és közkincse. Erejét és frissességét sok minden csak együtt adhatja meg. Szükséges hozzá, hogy minden vers valami belső alkalomból szülessen, hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első, egyéni meglátás közvetlenségét, örök újságát. A költészetben nagy lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens. Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága, hősiessége: a kifejezés biztonsága és igazsága. Mondjon szokatlant szokott szavakkal, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az ún. költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba; s vállalja nyugodtan mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból…

– Sok mindent lehetne még mondani, de befejezésül csak annyit, hogy a János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, s éppen olyan valóság, mint a János-hegy.

Részletek

Írta: Gyöngyös Imre

Kategória: Irodalom

Fáy Ferenc az emigráció költészetének bizonyára egyik legfőbb alakja volt.
Kötetéhez Határ Győző írt csaknem hitvalló előszót, amelyben  egy kiselemzéses rajongás formájában betekintést enged Fáy költészetébe. A rajongás nem jogtalan és főleg nem megalapozatlan.

Naponta elkeserít az a tudat, hogy négykötetes nagy összefoglaló gyűjteményem, Hét Évszázad Magyar Versei bosszantóan hiányos. Persze a Kádár uralom hetvenes évei még mindig nem engedtek be annyi fényt szellemi életünkbe, hogy olyan költőket, mint Reményik Sándor és Fáy Ferenc szerepeltessenek fent említett kötetemben. Az is  nagy szégyen, hogy kit milyen reprezentálásban részesítenek a könyvem szerkesztői, de hogy olyan költőket próbálnak felejtésre ítélni, mint Fáy Ferenc, az nagy mértékű szakmai ferdítés, amely a kötet tudományos hitelét csorbítja és így elértékteleníti.
 
Nem hiszem, hogy van kritikus, aki megkísérelné Fáy Ferenc költőiségét részeire bontva kielemezni és műhelyének alkatrészeit, felszereléseit, művészi eszközeit osztályozni és  tárolni.
 
Verseit sokféle szempontból lehetne csoportosítani. Első, talán legfontosabb lehetne a témák szerinti és azok között is egy fontossági sorrend megállapítása. Talán ezt a fonalat kéne követnem egészen lazán minden más felmerülő szempontot „en passant” tárgyalva. Itt sietek megjegyezni, hogy a másik, inkább szakirodalomnak megfelelő megközelítés az ú.n. „állattani” vizsgálat, amely szerint a vers  bőre a nyelvnek,( a prózának) és ahol a szőrzete, (a bundája) a verselésnek felel meg. Minden más tartalom a bőr alatt található. Nehéz verset szőrzete nélkül elképzelni, noha a vizilovon és az orrszarvún kívül is lehetnek szép szőrtelen állatok, például: az ember! A jó szabadvers olyan, mint egy szép ember: akár férfi, akár nő. A szabadvers szigorú meghatározója sorfajainak aránya és minősége. A szőrtelen EMBER testének szépsége izomzatának, tagjainak arányosságától függ, tehát ami a bőr alatt van!
 
Mindezt csak a hasonlat kedvéért részleteztem, mely megmutatja, hogy verseket lehet verstani formájuk, nyelvi sajátosságuk szerint is osztályozni és bemutatni. Fáy Ferenc életművében ez azért nem ajánlatos, mert formakísérleteit szűkre szabta és élete végéig – én úgy érzem --  mindinkább azt a spártai egyszerűségű és szigorúságú „blankverse”-et célozta meg, amelyben legszebbjeit sikerült  létrehoznia.
 
Ezt a megközelítési módot mégis elvetettem, nemcsak azért mert hideg és tudományos, hanem azért is, mert könnyen valamiféle száraz, statisztikai felsorolásba fulladhat.
 
Poézisének  legbiztosabb megközelítése versének érzésvonalára bízni magunkat. Ha  sikerül párhuzamba kerülni verse fő érzésgörbéjével, máris kutathatjuk és nyomozhatjuk saját érzéseinket és a „miért tetszés” kérdését sikeresen megválaszolhatjuk. Ezt a gondolatot követve a leginkább tetsző poémái adhatják meg az alkalmat az esztétikai elemek összetevőinek részeire bontására.
 *                                  *                                  *                                  *
 Hányatott életébe aránytalanul sok szenvedés szorult. Lelki és művészi befogadóképessége ezzel egyenes arányban bővült és növekedett. A szenvedések minősége, intenzitása és időtartama szükséges tudnivaló lenne, ha versének fejlődését kronológiailag akarnánk követni. Ehelyett elegendő lehet a nyugat-európai vers történelmébe beállítani őt, mint a tiszta jambikus verselésnek talán egyik utolsó követőjét.
 
A Nyugat-Európában terjedt és meghonosodott ötös (Shakespeare) és hatodfeles (Dante) jambikus sorokat már a mi nyugatosaink csömörig művelték, oly mértékben, hogy József Attila és Radnóti már az ókori metrika felé, Illyés és Weöres Sándor a vers és magyar vers tudományos kutatásai és kísérletezései felé, Szabó Lőrinc pedig a műfordítások szakosítása felé menekült. A kor akkori ifjai közül Juhász Ferenc és Kányádi a megszállott rajongás felé robbantották a formát. A klasszikus endekasyllaba művelése Vas Istvánra és Fáy Ferencre hárult.
 
Noha Fáy Ferenc versének nyelve jambikus és fülbemászó, mégsem ez a külső ötvözeti tisztaság a jellemzője. A versek belső ruháját a képek merészsége, az eszmetársítások meghökkentő finomsága általi érzékelhetősége  alkotja. Ezek a ruhák sebzett, gyötrődő érzéseket öltöztetnek! Baudelaire mondja valahol:”...nincs szépség szomorúság nélkül”. Fáy Ferenc verseinek összessége a sokat szenvedett lélek szomorúságát vetíti!
 
A jambusok tánca legtisztább és legszabadabb, ahol csak kevés rím vonja el a figyelmet mondanivalójának gördülékenysége elöl. A verslábak Rövidzárlat című poémáját csaknem kiáltvánnyá erősítik és a szórványos rímek az érzés ívét csak a vers végén lassítják az érzés mélyebb átömlése és szétáradása érdekében. A másik két ugyanilyen inspiráció által fogant poéma: a  „Kötéltánc” és az „Imádság elhagyatottságban”. Az előbbit rímesen tárja fel, de nem bánja, ha a keresztrím páratlan (lényegtelenebb) sorai kevéssé vagy egyáltalán nem csengenek össze, bár a záró félrimes négysoros beosztást pontos műbüszkeséggel tüzetesen betartja. Mind a három vers nyelvezete szigorúan ORATIO RECTA, egyenes beszéd, mármint az ő képes nyelvéhez viszonyítva s ennélfogva az egyszerű halandó által kényelmesebben megközelíthető. Ezzel mindenkit egyformán megérint, sorsát feltárja, mint egy képeskönyvet. Itt bánata ruhátalan, pucér, vele minden együtt érezhető.  Érzése áthat minden olvasót, ki fennhangon mormolja sorait s vállalja azt, hogy skandálása oltsa lelkébe zenés jambustáncait.
 
A három közül az „Imádság elhagyatottságban” a legmerészebb, a legegyenesebb, a legcélratörőbb és talán életében a három közül a legkésőbbi, már minden rímet, ha nem is sallangnak, de akadálynak érez: el is veti őket. A nagyszerű blankvers nem Vörösmartyra, hanem Shakespeare stílusára emlékeztetően nyolc-, tízsoros  mondatokon száguld át ritmusérzékünket egy pillanatra sem engedve el. Minden apró, mintegy mellékesen megvillantott, jelzős jelzőkkel kiegészített  képet szívesen szívunk fel második, harmadik olvasásra. A szöveg nem olyan teátrális, mint Shakespeare-é általában, de annál erősebb és mélyebb. Csak kristálytiszta képsegítség teszi érzékelhetővé a mondanivalót. A kötőjellel kiegészített jelzők adnak egy-két frissebb pontot mintegy színmeglepetést alkotva, melyek önmagukban nem, de együttesen az érzés fővonalát egyengetik. Mindössze a két régi szereplő: a csend (éles szemcsékbe öltözve) és a (mészkemény) magány kap engedélyt egy kis szereplésre.  Szigorúan betartott egyenes beszéd (ORATIO RECTA), melyben – lehet, hogy csak én érzem így – az egész gonosz emberiség bűnéért kér megváltást, amellyel azonosulni érződik.
A kiáltás lényege azonban a hitéből lassan és egyenletesen kisikló ember kétségbeesett kiáltása valamiféle jel után, amely visszabillenthetné lelki harmóniájába. Ez a külső jelre-várás más verseiben is előfordul. Minden bizonnyal egyik leggyönyörűbb verse.
  Idézet:
                        „A Hűséges-szemű, a Mindig-éber,
                        Tulajdonomhoz-láncolt-őr – kire
                        pár négyszögölnyi sorsom elkerített
                        magányát bíztam, hogy e kis világ
                        egy-lélegzetnyi szabadsága mellől,
                        felhúzott-ínyű törvénye szerint
                        csaholja el a tolvaj álmokat
                        a lombos évek sűrűje között
                        settenkedő halált, s a surranó
                        fent-élű bánatot – most elhagyott.”
 
Hogy időrendben visszalépjünk, már a „Nagycsütörtök” című versében mutatkozik a rímek részleges csökkentése. Az ötsoros strófáknak csak a második és az ötödik sora cseng össze. Azt hihetnénk, hogy a maradék három sor rímtelenségét költői könnyítésnek használja majd. Nagy tévedés: a két ölelt sor, a harmadik és negyedik endekasyllaba, hatodfeles jambus, nő végződéssel csak úgy, mint a második és az ötödik sor nőrímei. Minden versszak első sora öt teljes jambus, tehát következetesen hím végződésű. Nincs könnyítés, szigorítás van a nyelvi ötvözetben. A könnyítés a poéma ruházatában van: a felszakadó, majdnem zabolátlan képek boszorkányéjt festenek. Kontrapontképpen „Szűcs néni mosásban... pállott körme... síkossága hallgat...!” – megmerevített szürrealizmus. A „Nagycsütörtök” témája is csak a záró csattanó kontrasztja kedvéért szerepel:
 
                           „Csütörtök van... És hallgató virágok
                           s részeg parasztok rémült énekével
                           kerül a föld a megváltó halálra.”
 
Bármilyen csütörtök is ugyanilyen szép verset adna!
 
A „Bennem ástad el” címűt teljes egészében kéne bemutatni, hogy ezt a valójában kutyaképbe viszonyított verset teljes egészében megérthessük.
 
                        „S nem vagy sehol. A bamba szél
                        kutyákat hajkurász a parkban,
                        s haragod sarkába szorít
                        a félelem, te láthatatlan.
 
                        Magamba marok, mint a vas
                        szorító éle közt a véres,
                        fetrengő állat s éhezem
                        az éhezésben éhezésed.
 
                        Tudom, hogy bennem ástad el
                        minden ízetlen éjszakádat.
                        Éhes vagy? – Hát kaparj elő,
                        találj rám, hogy én rádtaláljak.
                                      
A fent említett versek a témák legfontosabbját vetítik: az istenviszonyt. Évei szaporodásával ez az egyetlen változó lelki konstansában. „Keresztút” című, kissé hosszabb lélegzetű munkájából kiderül, hogy édesapja reverzálisa révén lett belőle is és bátyjából is református(?):
„..Nem úgy édesapánké, ki reverzálisával ott díszelgett, alig      pár száz méterre a katolikus Isten gazdag dicsőségében.”
Fáy tehát a katolikus vallás lelki-esztétikai pompájából már eleve kirekesztve érzi magát és mintha élete végéig valamiféle jelet várt volna Istentől, ami soha nem érkezett meg. Csalódása szinte versről versre nőtt, míg egészen egy utolsó konklúzióként a szinte tettlegességig fokozott Isten-haragját egy hűvös agnosztikába torkolltatja. Érezhető ez a „Lebegés a nyárban”:
 
                        „Fehér habot vet rám a mély
                        s a ködben oszló árnyaink kísértnek.
                        Nincs út, amelyen visszatérj,
                        nincs út, amelyen hozzád visszatérjek.”
 
A „Sáfárkodás”-ban ezt nagyon egyszerűen és már minden harag nélkül közli velünk. Élete nagyobbik részében ingó hite csak pár lépésnyire van a „Sáfárkodás”-ban megjelenő konklúziótól. Ez az egyetlen, amelynek érdekében jó lenne ismerni életének fontosabb állomásait. Határ Győző az antológia kiváló előszavában csak érintőben jegyzi meg, hogy „perlekedése istenével” végigvonul Fáy Ferenc életművén is. „A magáramaradás létrémülete” Határ szerint csak, mint a huszadik század magyar költészet ismert motivuma szerepel Fáy költői attitűdjében.. Ezt egy kis lényegtelenítésnek érzem, mert ha csak mint ihlető eszközt vizsgálgatjuk, akkor is a legfontosabbnak tűnik. Más témák nem szorosan összefüggőek hitével, nem is változóak, nem is olyan fontosak hasztalan vágyott lelki harmóniájához. Az elmúlás rémülete, az ősz, a csend,  a magány mind változatlan és maradandó ihletők és csak költészetének ruháiként maradnak eléggé változatlanul ahhoz, hogy ezt a szerepet mindvégig betöltsék. Istenviszonya az egyetlen fokozatos változója ihletének.   
 
A „Magamsirató”, melyről a hatvanas évek derekán gyűjtött ciklusa kapott nevet szintén – talán korhűen --  ötsoros strófákból áll, ahol a második és az ötödik cseng össze. A szigorítás is szűkebb, mert a sorok négyes és ötödfeles jambusokká rövidülnek. Ezek minden versszak második és ötödik sora hosszabb, ötödfeles nőrím. A lejtő rímek természetüknél fogva sejtelmesebbek és szomorúbbak, mint a teljes verslábas hím sorok, melyek viszont bármiféle”enjambement”-t nemcsak  szívesebben elviselnek, de gördülékenységükben elősegítik azt. Az ölelő nőrím minden strófát bezár. Az ölelt hímrímek akár el is hanyagolhatóak. A strófák egyharmadában el is maradnak!
 
A „Magamsirató” nincs képekbe öltöztetve: meztelen áll elöttünk. Talán egyetlen verse sem ilyen szigorúan ORATIO RECTA. Nincsenek képek, de a közlemény fontossága annál erősebben arcul csap bennünket: sorsa feltárása, önmaga siratása! Emlékei felidézik a kis „úri-gyerek” közönyét az őt körülvevő cselédség iránt és noha a nép lenti rétege iránt érezni lehet egy átránduló szeretethullámot, társadalmi bánatról szó sincs. Nagy adag sajnálat van benne önmaga iránt, hogy most ő is ezt a nagy boldogtalan tömeget megközelítette magányos keservében. 
 
A könyv böngészése közben hamarosan közelebb kerülünk kedvenc témáihoz. Sorjában olvasva a verseket eléggé egyszerű megállapítani, hogy az ősszel külön „raport”-ja van. Az „Őszi áhitat”-ban olyan idillt fest, melynek reflexiója a halál.     
                                   
                        „Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
                        ezt az utolsó tél-előtti órát.
                        Dió koppan már, hamvas szilva hull
                        s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
 
                        Levél repül: nyárcifra üzenet,
                        a száraz zöld, de hátán, mint a láva
                        kénsárga lánggal ég az ősz... Lebeg,
                        aztán leszáll a kert aranyporába.
 
                        Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?
                        Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,
                        hol vérző fák tartják a karjukon
                        a mustos őszbe szédült sok halottat.”
 
A másik az „Őszi tabló”, amelyben ismét a halál szerepel mintegy utolsó figyelmeztetés gyanánt:
 
                        „Először ősszel láttam a halált:
                        fejénél két szál füstös gyertya égett,
                        lába felől felsírt a hat gyerek...
                        s anyám zokogva suttogta: szegények.
 
                        És úgy szorított, úgy karolta át
                        a vállaim és úgy ölelte testem,
                        hogy fájni kezdett bennem is a szó –
                        kimondtam... aztán én is sírni kezdtem.
 
                        S kint nőtt az éj és tántorgott a köd
                        s a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén...
                        Először ősszel láttam a Halált:
                        imára zárva két kezét a mellén.”
 
Az ősz csodákra képes inspirálni minden költőt, ki az ősszel együtt érez. Ki más tollából forrna ez ki jobban? Ki jönne Fáy Ferencnek méretéhez?
Talán a legszebb ősz-inspirálta vers a „Kötéltánc”, noha a vers mégis inkább egy sors-számadás. Az ősz érzelmi keretében minden más  lelki háborgás sokkal szebben kerül ki tolla alól: halál, halottai, hold, csend, magány,  akármi.
 
            „Negyvenhét hosszú év szorgalma kellett,
 míg megtanultam féltett titkait
annak a tájnak, amelyből megszülettem,
s eldadoghattam drága szavait.
A tájnak, melyhez egyre visszatérek,
mint hű halott vagy hűtlen ismerős,
kinek kezében köddé lett az élet
s hitének ágán rozsdás lomb az ősz.
Ki ingó tájak lápján vándorolva
lidérces lángok fényéből iszik,
...sziklát dönt, fát vág, szánt, mert ez a dolga,
de esténként már fáradt egy kicsit.”
 
Halottjai, ősz, csend, magány, sors természetesen nemcsak mint témák ihletik, de sokkal sűrűbben, mint képeinek fontos szereplői mindig más és más kosztümben más és más tulajdonságokkal felruházva. A többiek  közt a hold is egyik kedvence jó pár tucat szerepben. A „Karácsony fegyverekkel”-ben például ebekkel cserél szerepet:
 
                        „Pernyés egekből hullt a hó.
                        Zárt ajtók mögé bújt a bánat.
                        És véres halálról csaholt
                        az ordas hold rémült kutyáknak.”
                       
A „Próbatétel”-ben a nyárnak is  van  szerepe és a csend a szomjas halált próbálja megnyugtatni. Egyszerűen kezdődik a vers, de a majdnem Petőfis almafa allegóriából az utolsó versszakban az esti csönd vályújából a halál is nyugodtra ihatja magát:
 
                        „Pár nap és fellobban a nyár.
                        Pattog majd lent a szél a nádban,
                        s az esti csönd nagy vályújában
                        enyhül az eltikkadt halál.
                        ... aztán az ősz.. S ki tudja már,
                        mi lett a korhadt almafákkal?”
 
Anélkül, hogy egyetlen verset is szentelne kizárólagosan a számukra a csend  is és a magány is kedvenc szereplői poézisének. Száz ruhában vesznek részt a legbizarrabb képek akár „collage”-szerű elhelyezésében, akár videószerű dinamikájában:
 
   „Aztán kilép a csillagok
   szelek-sikálta peremére,
   tépi a fény, de hajnalok
   hűs homlokán pereg le vére.”
 
                                   (Lépj közelebb)
 
Erre a dinamikus nyugalomra más példa a „Királyfi” címűből:
 
                        „Rejtőzz el hát a fák tövén a gombás,
                        kavargó ködbe, hogy a megmaradt
                        levelek alján meghúzódó álmok
                        még magadtól is eltakarjanak.”
 
Ezek a mozgásban levő képek költészetének alapkellékei. Megcélozzák és elősegítik a poéma összhatását. A csend önálló téma gyanánt alig szerepel és sohasem a nyugalmas csendet jelenti, mint például a „S a nádon átrepül a csend” címűben. Ilyenek a „Dülöngő” és a „Szkizofrén” is. A „Csodálatos halászat”-ban csaknem teljes a szereposztás:
 
                        „Szakadt a hálód. Zúzott ujjaid közt
                        a sebzett ég csurgatja vérét.
                        Evezz a partra, hűvös kint a szél,
                        S bejártad már Október partvidékét.
                     .....    .....
                        Átitatott csendjével az ősz.
                        És sebeidben omló, sárga lánggal
                        gyerek forog... s a csónakodba lép
                     – a kúszó éj hínáros szemetéből –
                     egy ismerős.”
 *               *              *               *              *
 Sok olyan verse van, ahol a félelmet meg sem kell nevezni ahhoz, hogy érezzük a vers félelemmel átitatottságát. Ilyen az „Ítélet” és kisebb mértékben a „Rövidzárlat” címűek. Aztán van olyan is, hogy a félelem, mint mellékszereplő segédkezik például:  az „Imádság hajnali fényben”címűben, bár az „acélkemény” jelzőt viseli:
                       
                        „Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
                        csapdái közt e vadorzó világban?
                        Acélkemény félelmem árnya nő
                        s hűvös hiányod csobban lent a sárban,
 
                        Lerágom érted lábam, mint a vad,
                        hogy halálomból csonkán, de kilépjek
                        és engem őrző kezeid szabad,
                        indás csendjébe rejtsenek a rétek.
 
                        Mert körülzártak már a hajnalok,
                        s nincs más kiút a szavak szégyenéből,
                        csupán a fog... hogy torzzá szaggatott
                        lábam csonkján kiáltsak rád az éjből.
 
Félelem retteg az ugyanígy címzett versében is, ahol  egy borzasztó, majdnem rögeszmés képpel megbabonázza a műélvezőt:
 
                        „Ez már az ősz. Kimondhatatlan
                        szavak ragyognak néha még,
                        de látod már a híg latyakban
                        a süllyedők tekintetét.
 
                        Feléjük kapsz. S hajuk hínárja
                        kisiklik ujjaid közül.
                        peregnek lent a sűrű sárba’
                        bambán és menthetetlenül.
 
                        Nincs senkid már! – Csupán a forgó,
                        vad ősz vacogja még veled
                        halálod ereszén kuporgó
                        iszonytató félelmedet.”
 
Személyes lírájának bármelyik poémájából idézhetünk, hogy mellékszereplőként minden egyetemes szereplőjét: Istent, csendet, halált, magányt, félelmet és az összes többi szereplőt más és más ruhában megtaláljuk. Fáy Ferenc egyetemes lírikusunk. Hazafiságát, magyarságát is besorolhatjuk lelki alkatába, de mindjárt megjegyezhetjük, hogy életénél és sorsánál fogva ez több lehet, mint más lírikusoknál.
 
Fáy Ferenc magyarsága abból az Ady féle, ugaros, majdnem feudális magyarságból indult ki, mint ahonnan a tizenkilencedik. században gyökerező vagy fél tucat költő és publicista magyarsága eredt. Életének hányatottsága biztosította arról, hogy azon messze túlhaladt. Erre bizonyíték gyanánt hadd idézzem ezt a pompás „blank”-ot az Ökönyál címűből:
                         „.......................................
                        Reménykedő és oly reménye vesztett
                        ember formájú élő ösztönök,
                        akikben már csak packa lett az Isten,
                        karéj kenyérré testesült a hit
                        és népkonyhává lelkesült a jóság,
                        amelynek hagymás, kozmásult szagát
                        úgy hordják barna, szőrös orrlyukukban,
                        undorkodással – mint a gazdagok
            a libasültnek fogközébe tévedt
            ínyes kis rostját. S bambán azt hiszik,
            hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben
            birokra kelnek ősz miniszterek,
            kik zsíros szájjal éhségről beszélnek,
            munkásnyomorról s villáik előtt
            egyenruhás, paraszti izmok állnak,
            hogy álmaiktól kard élére hányva
            tartsák távol a munkás álmokat:
            ....                                            .....”
 Hazafiságát ez a vers sokkal közelebb hozza József Attila és a huszadik század magyar proletáriátusának tragédiájához, semhogy ne látszana világosan József Attila művészetének, ha nem is erős hatása, de annak mély tisztelete. Együttérzését a “Szárszói portré”-ban jól megfigyelhetjük. Fáy „nép” fogalma tehát eszerint módosul, akár magyarsága és hazafisága szellemi elődei iránt érzett intellektuális rokonsága kapcsán. Ez „Jeremiás siralmai”-ban felfedezhető, amelyben öt költőgigászunk: Kölcsey, Ady, Babits, József Attila és Illyés Gyula hazaszeretetéhez és magyarságához idomítja saját érzéseit. A teljes egészében remekmű  legnagyszerűbbje az Első Rész, melyben a Kölcsey szinopszisából vezetett poéma idézetre méltó:
 
                       „Ki fej volt, láb ma. S űzött szarvasokként
                        hiába gyűjt lihegve új erőt,
                        hiába túr fel dudva-verte ösvényt,
                        mégis lehull az üldöző előtt.
                        Emlékezik a város most zokogva
                        eltiportatása napjain
                        a szépségről, mely eleitől fogva
                        övezte őt. S hogy görnyedt vállain
                        ma más igáját hordja, sírva sír e
                        kereszt alatt – űzötten, védtelen –
                        s szégyennel nézi meztelenkedése
                        szörnyű jutalmát és jaj, kénytelen
                       
                        elfordulni, hogy önmagát se látva,
                        ne tudja szennyét és ne lássa meg,
                        hogy templomának szentelt pitvarába’
                        pogányok járnak s ringyók, részegek
                        mocskolják azt míg utcaszennyben, vérben
                        lapul a Rend, a Törvény fosztogat...”
 
A négyszáz versen átböngészve vagy inkább átgyönyörködve magamat, véleményszerűen aláhúzhatom, hogy ezt a hazaszeretetet csak egy tény fokozhatja: az emigráció!
Az otthon élők magyarsága az egészségesek  egészség-érzéséhez hasonlóan egyáltalában nem tudatos. Az egészség fogalma akkor alakul ki maradéktalanul, amikor megbetegszenek. Így van ez az emigránsokkal is: mi naponta érezzük a magyarságunkat! Kényszerült emigrációban ez a magyarság még szigorítottabb állapotban szerepel a napi életünkben, tehát még tudatosabb!  A lírikus hangja is sokkal kisebb körökre szorul: ismertsége, népszerűsége számszerűen az otthoniakénak egy kis hányadára csökken. Így történhet meg az a szomorú eset, hogy egy hazai könyvesboltban Fáy Ferenc nevének említése a kiszolgáló arcán egy hatalmas kérdőjelet idéz elő!
*          *                      *                      *                      *          *
A hosszabb, rövidebb versek legnagyobb része, akármilyen fő vezérfonal mögé jeleníti meg érzéseit, majdnem mindig egész saját sorsát érzi át, mint megannyi sorsminiatűr. Minden munkájában fellelhető a DNA-ja, ha szabad ezzel a hasonlattal élni!
Babits „Lírikus epilóg”-ja : „Csak én birok versemnek hőse lenni...” vonatkozhatna ezekre a sors-versekre – csak én hívom így őket -- melyeknek  mindig ő a hőse és világa.
 
Gyűjteményében meglepően nagy számban vannak versek, melyek valakinek vagy valaki emlékének ihletésére készültek. Ez tulajdonképpen a költészetének társadalmi részlege. Ez a  véleménynyilvánítás fontos lehetett számára nemcsak a számuk miatt, hanem inkább a minőségüknél fogva. Van közöttük egész sor remekmű!       Ezek egyik legszebbje a  Szabó Dezső emlékének szentelt „Kivégzés”:
                        „...                      ...
                        S kendőzött szemmel, mint a kisgyerek
                        fogócska közben, bamba csapkodással
                        nyújtóznak szét kibomló álmaim,
                        visítva hívó emlékek felé,
                        melyek kacagva futnak messze tőlem,
                        míg én lihegve földre roskadok.
                        De itt a föld – ez ősök egybeporló
                        testéből hízott órjás temető --,
                        amelybe most majd szépen visszahullva,
                        – az Alkotó álmához – mint anyag
                        élek tovább. S e célbaérkezésből
                        dalolva nőtt, kisarjadt új csírák
                        kalásszá érnek bennem. S én akár a
                        szentségtartóban fekvő ostyatest,
                        mohó kis álmok, szutykos, csöpp kezek közt
                        az új kenyérből egy falás leszek.”
 
A poéma átéli a lekendőzött kivégzendő átvillanó gondolatsorát, ahol az végül is a hétesztendős korú skarlátláz (priznic-) kendőjével hasonlítja össze az elítélt szemkötőjét. A rakétaszerű blankvers száguldásának sehol sincs megfelelőbb helye, mint éppen itt.
 
Az emberi lélek válságos helyzeteibe való beleélése tulajdonképp a drámaíró kedvenc tulajdonságai közé tartozik. Hogy ezt tudományosan is fejleszteni akarta volna, arra bizonyítékul talán az egyetlen példa a  „Kegyelem” (Rekviem a nyomorultaknak) alcímű Határ Győzőnek ajánlott verses színjelenete, melynek szereplői a Költő, a Katona, az Asszony, az Öregember, a Nyomorék és a Gyerekek. A visszatérő gyerekkórus lezár egy-egy főbb témát. Sorsaik főfeladatával való megbirkózás és kudarcaik hatás-ellenhatásának érzésgörbéit követhetjük a zenei aláfestéssel elképzelt párbeszédnek álcázott monológok olvasásával.
 
                        Költő:
                        „Keserű szavak mérge közt forog
                        az Isten is és nincs, aki megértse.
                        Hajában szőke záporok,
                        tíz ujja közt a földek szívverése..”.
                       
                        Öregember:
                        „... a földeké... hol tárt szemű virágok
                        lesték a fűben nyurga árnyukat,
                        vetés dalolt... és síró vércse vágott
                        a fák között az estéknek utat.”
 
Fantasztikus képsorozatának egyedülálló formát biztosít az „Utolsó injekció, operáció előtt” Dr. Nagy Zoltánnak ajánlott versében. Ebben a lázálmos állapotban fest Chagall túlméretezett és általában túlzott módszerével. Ez a szabadság nyelvét és verselését is inspirálni látszik:
 
                        „Barlangot ástam és a sárga part
                        hátamra omlott. S mint a nyári hajnal
                        vizébe hullt, sistergő csillagok
                        sikoltó fényű – izzó porszemek
                        suhantak el emlékeim felett,
                        tüzes csóvájú, szisszenő robajjal.”
 
Nagyon szép a József Attila emlékének szánt „Külváros” is. József Attilával a különleges lelki rokonszenv lépten-nyomon előbukkan:
 
                        „És várunk, mint a drót közé szorult
                        – a láthatatlan fegyverek közt némán.
                        Esti zsoltárként szánkon felböfög
                        az ócska sör... és ülünk, mint a légy,
                        karéjnyi sorsunk morzsás maradékán.”
 
A „Juhász Ferencnek, Magyarország” az életutak elválásának furcsa sorsdöntéseit eleinte mintha minden ítélet nélkül latolgatná. Csak az utolsó strófában utal József Attilára:
 
                        „Ránk omlott minden, úgy mint arra, ki
                        a szemfedőnyi országból kilátszott,
                        de holtan is letépett karjain
                        tartotta azt a földet, hol szegényen,
                        rácsok közt élt s a külvárosi éjben
                        a kínok éles késeivel játszott.”
 
Érdemes összevetni a „Szárszói portré” utolsó két szakaszával:
                       
Felesleges vagy. Mert felesleges
 mind, ki a porból épp hogy csak kilátszik,
s maga-vakarta borzalmas sebek
s nagy kínok éles késeivel játszik.
 
Vonat sikolt. A tolató nyarak
váltói közt a Mama árnya térdel.
Feküdj mellé és takard el magad
hűtlen halála gyönyörű egével.”
 
Az „Ötven felé” Vas Istvánnak szól. Nem derül ki, hogy negatív rekviem
rejtőzik-e az elmúlásban romló sivatagi képben, ahol Vas Istvánt egy fáradt, haldoklófélben tengődő tigris képében ábrázolja. Vas művészetét tarthatta kissé archaikusnak sajátjához viszonyítva:
 
               „................Állsz az éjszakában,
               párzó árnyak, ellened nőtt fogak
               napjaid köré hurkolt – gyűrűjében.
               Ölnél... De már csak szúvas szavaid
               – dús tegnapok elásott maradékát –
               kapargatod a porból...és tudod,
               hogy haláloddal egyedül maradtál.”
 
Idézni lehetne még Cs. Szabó László, Radnóti Miklós, Rónay György, Tamási Áron, Tűz Tamás, Kannás Alajos, Ignotus Pál, Zas Lóránt, Kabdebo Tamás és Szabó Magda hatásának vagy emlékének szentelt versekből, hogy csak párat említsek költészetének társadalmi listájából. Ezek összes versének jó 10%-át teszik ki, számára tehát fontosságukat nem lehet kétségbe vonni. Kritikai tanulmányoknak valószínűleg nem elegendők, társadalmi érintkezéshez biztosan nem, ezért nagyon érdekes lenne Fáy Ferenc levelezését megismerni, hogy megtudhassuk a versek igazi élményalapjait.
*                      *                      *                      *                      *
Műfordítási munkájáról nem tudok, de még csak kísérleteiről sem. Mindazonáltal fegyvertárában mindene megvolt hozzá. Nyelvismerete, nyelvi felkészültsége, verstani ismerete vitathatatlan, amint az gyűjteményében észlelhető.
Amint előbb megjegyeztem, Fáy Ferenc a jambikus verselésnek olyan továbbvivője volt, akinek másra nem is volt szüksége. Azt a revolverhőst juttatja az ember eszébe, akinek csak egy oldalfegyvere volt, mert az is elég volt: minden „kétkezest” eggyel is képes volt legyőzni.
A jambikus verselés legtöbb változatát használta és nagy sikerrel alkalmazta. Kedvence az ötös és hatodfeles volt különböző sorfajváltozatokkal, sor- és strófatörésekkel, rímesen és természetesen rímtelenül. Ezek egyik legkötöttebb formája a 14 soros szonett volt, melyekből fél tucatnál is többet írt. Ezt a formát maga is kötöttnek érezhette, de – talán kíváncsiságból vagy művészi igénytől ösztökélve – még külön szigorításokat is vállalt követelményeiben. Ha a szonett formáján a legkisebb gyártottság érződik, akkor egyszeriben az az elefántcsonttoronybeli kimértség kezd érződni rajta, ami a poémát is elhidegíti. Ezekkel inkább csak „nyugatos” mesterei felé bókol, nem is tarthatta nagyon fontos részének költészetében.  Mind precíz műfordítói igénnyel szerkesztett kifogástalan szonettek. Közülük legjobban az Őszi számadás fogott meg, melyben keresztre feszíti önmagát. Íme a két terzina:
                        „...
                        Ki fog levenni?—Van ki átemelne
                        az esték roncsán? – hol a rád-szakadt
                        idők fölött csak áruló szavak
 
                        s e rád öltött kor légy-beköpte nyelve
                        kurjongatja a részeg végtelenbe
                        magad-se-hitte megváltásodat.”
 
Sokkal többet ígértek kísérletezései a Tóth Árpádról elnevezett formában, amely hosszabb  sorokból áll, sorközi cezúrákkal. Soronként négy variáció elérhető és megengedett aszerint, hogy a cezúra után pauza is van-e. Ez a három vagy három és fél jambus utáni zökkenő olyannyira tipikusan nyugat-európai lejtésű, hogy a magyar hangsúlyba alig illik bele. Ezért nincs is szimultán megfelelője a magyar verselésben. Antológiájában ilyenek: Vers nélküled, Utazás az űrben, Hajnal hóesés után, Gyerekrajz és Keresztút című versében. Idézet ez utóbbiból:
 
                        (Jézus először esik el a kereszttel)
 
„Szemébe folyt a vér már, s szája szélén a könnyek
lepergő cseppje mélyén, a párás domb feküdt.
Felállt kicsit, hogy álljon, de nem lett így se könnyebb.
Iszonytató magánya követte mindenütt.
 
Aztán eldőlt a Domb is. Peregtek lent a porban
a szájából kifordult testvértelen szavak.
Az anyját látta jönni... és véres nyugalomban
halottak teste száradt a zsoldos fák alatt.
                    
S hogy lassan hullni kezdett, a rázuhant homályból 
felékapott egy emlék... egy római keze...
virág futott elé az ember-lepte tájból.
Aztán melléje roskadt átizzadt szégyene.”              
 
A „Hajnal hóesés után”-ban egyenes alexandrinokkal váltakoznak a Tóth Árpád sorok.
 
Magyar verselés is szerepel repertoárjában, ilyenek a Szeptember reggel, Imádság a szennykorszakból, Köd előttem köd utánam, Álmaimnak élek, Mese. Ezek mind egyúttal trochaeikus szimultán versek is. A „Vojtina levele Vas Istvánhoz” az egyetlen Himfi-strófa és a „Vártunk” az egyetlen magyar tizenkettes a kötetben.
A klasszikus ógörög időmértékben írtakra csak két példát találtam, mindkettő daktilikus. Az egyik az „Őszi vers” rövidebb sorokban, a másik a „Nyáresti ének” az egyetlen hexameterekben irt szerelmes vers.
A hosszabb soroknak nyilvánvalóan nem volt nagy híve és nem is található sok ilyen a gyűjteményében. Sokkal kellemesebben pattog a másik daktilikus „Őszi vers”:
 
                        „Őszi kutakban ősz vize árad,
                        mustos egekben dünnyög a szél,
                        hajtja a csendet, tépi a fákat....
                        itt van az ágyad: sárga levél.
 
                        Ősz-puha tested íze a számban,
                        ágas öledben szárad a Hold.
                        S halk suhogással száll fel a bánat
                        ujjaid őszi lombja alól.”
 
Sorfajpróbái kizárólag jambikusak. Egyik legérdekesebb ezek közül „Arckép szemfedővel”, melyben jambikus sorokat váltakoztat prózával erősen avantgarde stílusban. A másik a „Szívroham”, amelyben teljesen formabontó egy-lélegzetű sorfajok is szerepelnek a téma modernségét hűen alátámasztva. Igazi oroszlánkörmeit azonban a blankversben találjuk, mint például a „Húszévesek”-ben:
                        „....
                        Kilincstelen és kulcstalan világ.
                        Csakis belülről nyitható valóság,
                        ciklámen-bársony bimbók mélyiben
                        megbújó esték lila mozdulása,
                        ököllé rándult porzók öröme,
                        melyek között keményen ott pihennek
                        markukba köpött józan szavaik,
                        hogy biztosabban foghassák a kopját
                        és erősebben tartsák a nyilat,
                        mikor fültépő, győztes hujjogással
                        elárasztják a földet s combjaik
                        szorításában vért izzad a ló,
                        sikoltó, boldog vért ereszt az ágyék,
                        s karók hegyén vonagló álmaink
                        szurokba mártott füstös kínja mellett
                        a nyársra húzott Isten maradékán –
                        acsarkodnak gubancos kölykeik.”
 *                      *                      *                      *                      *                      *
 Nagy sajnálattal szemelvényeimnek a végéhez érkeztem. Csak még egy pár szót szeretnék Határ Győző bevezetőjéhez fűzni. Eleinte magamban nehezményeztem a rajongást, amely kiváló véleményét áthatotta. Valahogy túlzottan szubjektívnek találtam. Fáy Ferenc munkájának másfél hónapos műélvezete meggyőzött arról, hogy Határ minden rajongása helyénvaló!  Olyan klasszikushoz jutottam, akinek érzésrezdüléseibe csöppenni életem ilyen késő éveiben külön privilégium volt. Tudom azt, hogy nekünk, magyaroknak a költészet és a költő fogalma többet jelent, mint a nagy nyugati nemzetek költészetének jeles előkelőségei  a nyugati műélvezőknek. A mi költészetünk a nyelvünk és nemzetünk létével és fenntartásával szorosan összefügg. Janus Pannonius óta, aki a nyugati kultúrába még latinul próbálta beplántálni nemzetünket, minden magyar költő és író nyelvünk fejlesztésének tudatos művelője volt. A nyelvújítás óta azt is tudta mind, hogy nemzetünk léte nyelvápolásunk függvénye. Ez alól Fáy Ferenc sem kivétel. Aki maradandó és kényszerű emigrációban is olyan fokon műveli anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is csak nemzeti létünket segíti elő, még hozzá tudatosan.
 
Szenvedésekkel teli sorsa verseiben nagyobb mélységeket biztosít számára: több és nagyobb fájdalom több és keserűbb jajt facsar ki a szenvedőből. Hogy milyen csodálatos akkordokkal zengeti fülünkbe és tudatunkba ezt a fájdalmat, az a mi jutalmunk: minden magyar versolvasó jutalma. Életét külföldön leélő magyar költő még nem volt, aki az ő régióit beszárnyalhatta volna! Szabadjon itt idéznem Határ Győző szavait, aki a költészet ihletfolyamatával jómaga is közismert viszonyban volt: „…A költeményes folyam csillapíthatatlan hömpölygése ez, a tragikus sorsalkat kiénekelhetetlensége –
 
                        ...állj meg gyökeredig repedt,
                        villám-hasított életed
                        üszök-sebében, mely fölött
                        Isten már markába köpött
                        s kegyelme fejsze-fénye ül
                        napjaid gallyai körül. 
 
                                               (Gallyazó,78.O8.2O.)
 
oly találatok ezek a költemények rendre, melyeknek zeneiségéről, ihletazonosságáról, hitbéli igazságáról, csodaszerűen aláomló szó-redőzetéről, természetes megcsillanásáról a hímes-brokátos mintán a közéleti költők csak álmodoznak, de nem érhetik utol.”
Hogy Fáy Ferencet hová is kalibrálhatnánk a magyar Parnasszuson, azt valójában nehéz megmondani. Ismét Határt kell idézzem:
 „...s anélkül, hogy úgy érezném, hogy ebben most elvetem a sulykot: akár tiszteletadásból az elhunytnak, akár mert félreértem a pillanat emelkedettségét. Nos megengedem a magyar költészetnek --  mely országos hitvallás, legalábbis az volt mind a tegnapi napig – ki van a tizenkét apostola, de szent meggyőződésem, hogy közülük egy Fáy Ferenc.”
 
Elkerülhetetlen, hogy egy napon majd szülőhazája is megismerje és irodalmunkban elnyerhesse méltó helyét. Ő nemcsak egyike a magyar íróknak és publicistáknak, de par excellence Költő, akinek emigráns volta csak egy színfoltot jelent majd a hazai közönségnek, mégis olyan attitűdöt mutat be ezáltal, amely egyedülálló a magyar költészet nagyjai között. Mi emigránsok biztosan közelebb érezzük magunkat hozzá. Milyen kár, hogy ilyen, szinte mérhetetlen  értékű életmű csak mint késleltetett hagyaték juthat el a magyar műélvező közönség birtokába!
 
 FÁY FERENC (Pécel, 1921. jún. 20. - Toronto, 1981. jún. 10.): költő. A Ludovika Akadémia katonai tisztképző főiskola elvégzése után hadnaggyá avatták (1944). A háborúban frontszolgálatot teljesített, szovjet hadifogságba esett. Visszatérése után 1947-ben internáló táborba került, ahonnan 1948 tavaszán Jugoszláviába szökött. 1949-től két évig Olaszországban élt, 1951-ben Kanadában telepedett le. Kezdetben erdőirtáson, majd bányában dolgozott, 1957-ben a torontói iskolaszéknél volt alkalmazásban. Versei jelentek meg az 1956-os müncheni Amerikai Magyar Kiadó antológiájában (Tíz év versei 1945-1955). 1956-ban jelent meg Jeremiás siralmai című első kötete. Jelentős nyugati folyóiratok közölték rendszeresen verseit. Sík Sándor-díjat kapott (1973). Magyarországon először a Vigiliában jelentek meg költeményei (1974). - Az írást egyszer megtalálják (versek, Toronto, 1959); Törlesztő ének (versek, Toronto 1963); Magamsirató (versek, Toronto, 1967); Áradás (versek, Toronto, 1972); Kövület (versek, Toronto, 1977); Összegyűjtött versei (Toronto, 1981). - Irod. F. F. halálára: (Katolikus Szle, 1981. 3. sz.; Irodalmi Újság, 1981. 11-12. sz.); Rónay László: Magyar költők Nyugaton: F. F. (Vigilia, 1982. i. sz.); Márai Sándor: F. F. összegyűjtött verseiről (M. S.: Napló, 1976-1983, München, 1985); Fáy István: F. F. (Krónika, 1988. 5-6. sz.).
Gyöngyös Imre  
 2004. 01. 25
Wellington