Irodalom

A nyitott mű esztétikája Nagy László lírájában

Amikor kiskamaszként költő mesterem Nagy László Rege a tűzről és jácintról című hosszú versére felhívta a figyelmemet, és azt elolvastam, azonnal – ma úgy mondanám – a mű értelem előtti, „szuggesztiós mezőjébe” kerültem anélkül, hogy akár a denotatív, akár a konnotatív értékeit igazán számba vehettem volna. E szuggesztiós mezőt akkor még nem kultúrfilozófiai vagy művelődéstörténeti ismeretek határolták, csupán életrajzi tények: mesterem poétikai alapállását, mindazt, amit nekem továbbadott, Utassy Józseftől sajátította el, aki – gyermeki fantáziámban némi transzcendens fuvallattal zizegtetve a kéziratpapírt – mintegy kapcsolatot teremtett Nagy László és közte.

Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel.

Nem tudom, a pátriárkakorba ért Márainak San Diegóban akadt-e keze ügyébe József Attila-kötet; s az sem következhető ki a ránk maradt és az eddig ismertté vált dokumentumokból, átérezhette-e szerzőnk fenti naplójegyzetének szinte bizarr voltát. Nem azt, hogy a modern magyar kutatási irányok egyike-másika mértéktartással, sőt tartózkodással szemléli a lírikus Babitsot, s vele szemben Kosztolányinak nem annyira líráját, mint inkább prózáját és írásaiból (re)konstruált nyelvelméletét véli meghatározónak a XX. századi magyar irodalom alakulástörténetében.

– Az ember, mihelyt teheti, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. A semmi borzadálya, az üresség irtózata, a régi horror vacui nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget? Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”.

Fáy Ferenc az emigráció költészetének bizonyára egyik legfőbb alakja volt.
Kötetéhez Határ Győző írt csaknem hitvalló előszót, amelyben  egy kiselemzéses rajongás formájában betekintést enged Fáy költészetébe. A rajongás nem jogtalan és főleg nem megalapozatlan.