1. Mi a nyelv? A legkezdetlegesebb gyakorlati kapcsolatok felvétele ember és ember között. Mágikus eszköz a legősibb korban, és bujkálva még ma is. Ha csodálatos virágot látunk, első kérdésünk: „hogy hívják?” később magasabb szintű (vagy annak képzelt) gondolatok kifejezője. A szavak színessége, hangzása alkalmassá teszi játékos kombinációkra, amit költészetnek nevezünk. Paradox, önellentmondásos anyag: praxis, bölcselkedés, mágia, művészet eszköze és lehetősége, ezért jó.

2. Hogy a természettudományok esetleg abszurd, abszolút matematizálásra törekednek, csak jó lehet. Majdnem az ellenkezője áll arra, ha a történettudományok és szellemtudományok (ó, „pontatlan”, özönvíz előtti szó, de nem kell máris ijedtségi sokkot kapni) szintén, akár nemes, akár idétlenül buta szándékból, sznobizmusból: hipermatematizáló maskarában járnak.

3. Az irodalom számára a zenei, festészeti analógiák, ideálok és célok: rosszak, haszontalanul sterilek.

4. Mértékkel élvezve, ezek az eszmények persze ártalmatlanok (a mértékletesség általában sosem árt), de mindig csak édes fűszerek vagy keserű haszontalanságok maradnak.

5. A természettudomány matézissé alakulása és matézis nélküli elefantiázisos népszerűsége miatt egyesek borzalmas halottsirató ordítozásba és jajgatásba kezdtek, az isten tudja, miért, „humánusnak” nevezett szellemi ágak, költészet, festészet, zene, bölcselet stb. képzelt holtteste fölött. A veszély pedig nulla. A nagy művész (és az ilyenből éppen elég annyi, amennyit a természet produkál) tovább is nagy művész marad, a természettudomány és matézis tovább is önmaga marad. Szinte félelmetesen kacagtató volt, mikor C. P. Snow kolportázs-tragédiát tudott csinálni a sajtóban abból a banalitásból, hogy más Shakespeare és más Einstein.

6. Freud világszáma, a „tudatalatti”, mit sem ártott szónak és nyelvnek, hiszen már neki magának is az volt a célja, hogy a tudat, vagyis nyelv és szó szintjére hozza fel a „mélységeket” (mélyek? vannak?), logizálással és racionalizálással gyógyított (ha…), hogy tudjunk mindent: tudunk is. A francia Lacan a lélekelemzést (túloz? túlozzon) szinte a nyelvtudománnyal azonosítja, a szó tehát nem vesztett, hanem, egyelőre legalábbis, kiskirályságot nyert.

7. Joyce valóban a nyelv és szó hol józan, hol részeg ínyence, és soha, de soha az égvilágon semmi köze nem volt a mélylélektanhoz. Proust a csönd helyett az értelemdús költészetet kereste. Mikor Thomas Mann az ősmítoszok ősmélyére (Jung) vagy a túlmatematizált zeneeszmények (Schönberg) területeire tévedt (alla tedesca): iróniája mindig a világos szó kikötőjébe mentette.

8. Hölderlin, Nietzsche, Rimbaud példáival (a szóellenességre, a csöndpártiságra) ne nagyon ugráljunk, mert itt (hiszen ócska tankönyvanyag ez) inkább neurózisról stb. van szó, mint elvekről.

9. Ha valaki a nagy misztikusokat olvasta: már az olvasás ténye bizonyítja, hogy írtak, írtak – ki rosszul, ki a középkor vagy barokk legmagasabb művészi szintjén –, és igen nagy meglepetés fogja érni, hogy Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Szent Birgitta stb. – az összes csöndnosztalgiák ellenére – alaposan belelármáztak az irodalomba – gyakran csalódunk bennük, hogy mennyire nem „misztikusok”, sőt!

10. Rilke és milljó intelligens ember érzi, hogy az emberi agy működése és a Világegyetem természeti működése között valami elég feltűnő „difi” van (hogy Saul Bellow stílusában játszadozzunk), ami annál feltűnőbb, merthogy az ember és az Univerzum fizikai, kémiai, élettani rokonsága szintén szembeütköző. De hogy ez a szakadék agyi modorok és a Nagytermészet másképp teremtő modorai közt végzetes lenne, erről szó sincs. Költő és gondolkodó semmi körülmények között ne legyen irracionalista hitű és gyakorlatú, mert a Nagytermészetben bizonyos dolgokat irracionálisnak érez, vagy legvégső kérdéseinkre a rejtőzködő istenektől nem kap túl gyorsan választ. Költő és gondolkozó szóval és nyelvvel faggasson, kérdezzen, kutasson. Ha pedig valóban csak az elhallgatás kétségbeesését tudja produkálni a Lét titkai (majdnem mozicím) jelenléte előtt – valóban menjen el buddhistának, remetének, karthauzinak vagy beszlovecsninek.

11. A technokrácia és technománia óriási ígéretei és még óriásibb csődjeinek, katasztrófáinak, embergyilkos tendenciáinak idején mi sem természetesebb, hogy az ember (különböző leplek alatt vagy filozófiai sztriptízekben) kétségbeesetten nosztalgiázik: egyrészt az állati életforma, másrészt az Isten életformái után, George Steiner-i óvatos agyőkkel a szó, a nyelv (vagyis az ember formájú ember) felé. Ne verjük ezért a Panaszfalat, csak a kezünk lesz véres, a Fal marad.

12. A német romantika (persze, jeles csatlósokkal) fantáziált a lélek, a lét, a természet felfedezetlen mélységeiről (vagyis körülbelül a „kifejezhetetlen” csendről). Kiderült, hogy újfajta mélységek helyett egy nagy semmire lelt, és – hálisten – kiderült, hogy a keresés „csendes” útján – a költői nyelvet rendkívül hangosan gazdagította. A Blake-féle flörtök a misztikával semmi bajt nem okoznak (ellentétben a szexuális gyakorlat mindennapjaiban előforduló flörtökkel, melyek ha fél szerenád állapotában maradnak, „zsenírozzák” lelkecskénket. A költészet stabilabb).

13. Már a közepest súroló intelligens emberek is vitatkozás közben érzik a vita gyakran elképesztő hiábavalóságát, mert a szavak, a zsargon, a fogalmak tisztázatlanok, pontatlanok, szatírába valóan szennyeződöttek. De ezért nem érdemes gyáva nyúlként elszaladni a szótól. Nem érdemes desperáltan a dadaizmusba verni igényes kis fejünket (egyrészt), és nem érdemes salto mortaléval a hipermatézisbe ugranunk (másrészt). Elégedjünk meg a két naiv véglet között (ez a mérték és a humor) valami kompromisszummal, valami viszonylagos megközelítéssel szegény szavaink és szegény fogalmaink körében.

14. A szavakkal való elégedetlenség a kamaszkor elkerülhetetlen tünete, akár a pattanások. A kamasz érzelmi világa túlságosan dinamikus, a világot is csak felületes impressziók formájában ismeri – az „érzelmek zűrzavara” és a nemtudás hajszolja állandóan arra, hogy a szót és nyelvet pofozóemberként kezelje –, üti is, ahol tudja. A pubertáshoz persze a legnagyobb megsejtések is járulhatnak, megfelelő színű ideges túlérzékenységgel és nagystílű igényekkel és csalódásokkal a szót és nyelvet illetően. Feltűnően szimptomatikus, hogy egy kitűnő fiatal novellista (Vathy Zsuzsa, Erőterek) vagy kilenc helyen variálja a George Steiner témáját, a szóban való „angry young woman”-stílusú, dühöngő csalódását – a 10. oldalon például: „Nem beszéltünk róla, mert ezt érezni, nem mondani kellett, és mert a szavak, az értelmes beszéd, az emberi kapcsolatok lehetősége is azok közé tartozott, amivel leszámoltunk már.”

15. Mikor a költők azt mondják (együtt az átlagemberrel), hogy „nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót” – naiv beugrás volna az olvasó részéről ezt programnak, készpénznek venni.

16. Hogy a két világháború borzalmai után már „többé nem lehet írni” – az újságok szennyes demagógiája után –, ez a mazochista reklámöngyilkosság már több mint nevetséges. A háború abszolút amoralitására nem a szó megvetése a válasz, hanem nagyobb moralitás. Atomhisztériából nem írni? Nonszensz.

17. A magam szóban és nyelvben végzett tevékenységéről csakis az ankét kérdése miatt teszek illanó megjegyzést, egyébként ízlésemmel frontálisan ellenkezik minden apológia, magyarázat, önfilológia. Képek és gondolatok születésük pillanatában azonnal szóban, nyelvi formában jelennek meg agyamban, nem is ikrek, hanem azonosságok. A külön ötlet és külön megfogalmazása számomra szinte elképzelhetetlen. Nyelvi programom nincs; a metafora és hasonlat legdrágább kincsem, a „bolondosság” csak látszat, hiszen célom mindig racionalista cél: a valóság legtávolabbi összefüggéseit szavakban is összefüggeszteni. Ha valaki „stílusforradalmat” és egyéb fölösleges csempészárut szimatolna bennem: mamuttermetűen tévedne; én a hagyományos nyelv kiaknázatlan lehetőségeit „piszkálgatom”, ahogy Bartók írta Kodály op. 12. triószerenádjáról: „Majd bebizonyosodik, hogy a mai zene »atonális« hajlamai ellenére: a »hangnem« alapján történő újfajta építkezések lehetőségei még korántsem merültek ki.”

18. A zsurnalizmus igazán nem devalválta a szavak értékét, hiszen jóformán már nem is szavakat használ. Költőt nem érint; Jupiter fincog a varangyokra.

19. A népnyelv és az argó változatlanul buzogó, jó források. Az argó-val kapcsolatban az akadémikus és torz-soviniszta tabu-kiáltások mellőzhetők, a nyelv nem mimóza, nem kell túlápolni. Erős gyerek az. Hogy manapság, a tízmilljós könyvpestis idején minden második hülye ír, és természetesen rosszul ír, teljesen érdektelen a nagy nyelvfolytatók-alkotók szempontjából.

20. A nyelv, mint a világegyetem szerves része, sosem romlik igazában; depressziók és klimaxok nem agóniák. Az agyvelő jelenlegi stádiuma még abszolút fokon nyelvi stádium. A nyelv nem született arra, hogy a valóság teljességét fejezze ki, hanem arra csupán, hogy kifejezze a kifejezhetőt. Azt pedig tudja, válságai idején is, mert mindig válságban van, mint a természet.

21. Szóval: a szóval semmi baj.

Új Írás, 1971. április