Irodalom

„Genus irritabile vatum!* A költők (s a szót legszélesebb értelemben használjuk, minden művészt költőnek tekintünk) ingerlékeny, érzékeny emberek, minden bizonnyal; de hogy miért, úgy vélem, azt nem tudjuk általában.

 

 

Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

"A költészet nyelvünk rendkívüli képessége. Mert az minden ismert nyelvnél sokkal alkalmasabbá teszi a költészetre, a gondolatot ősi időktől, ősi módon képekben képes könnyedén megjeleníteni. Ezért a magyar nyelvű költészet a leggazdagabb minden vonatkozásban a világon. Olyan és annyiféle lehetőséget kínál, mint egyetlen más nyelv sem.Egyúttal  a magyar nyelven  való elemzés a gondolkodás legmagasabb formája. Erőnk és fényes védelmezőnk a magyar nyelv, illetve a magyar költészet. Nélküle nincs magyar megmaradás." (Kiss Dénes: Lyukasóra, 2012/2. szám)  Az idézetet  még az elmúlt évben tettem fel, nem gondoltam, hogy nemsokára szomorú hírrel kell kiegészítenem:  Kiss Dénes, a József Attila díjas, kiváló költő  2013 június 21-én elhunyt. Nyugodjon békében!

A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. Sokféle befolyás hatása alatt alkot, melyek életének eseményeiből, környezetének ingereiből, a klasszikus és a kortárs művekből feléje áradnak. De bármi is legyen a vers témája az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania. A művészet szabad, a költő mégis gátak közt alkot.

           

A könyveket olvasni kellett, a verseket meg kívülről fújni. Annak idején sok verset kellett megtanulni az általános és a középiskolában. De a verseket a magyartanárok – a rátermettségüktől függően jól, kevésbé jól – meg is kellett tanítsák, meg is kellett értessék. Ezzel nemcsak a verstanulást segítették elő, hanem általánosságban a tanulást is gyakoroltatták, miközben némelyek bizonyára arra is ráéreztek, hogy a verstanulás is az értelemnek az érzelem fölé kerekedése. Akkor is, ha éppen lírai költemény van soron. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a háború utáni, még az előző időből átszármazott versközpontúság már a múlté. Jó ideje tapasztalható, hogy a költészet fokozatosan háttérbe szorul, még a legjobb, kortárs verseskötetek sem kelhetnek versenyre a – sokszor csak üzleti fogásból – „bestseller”-nek kikiáltott könyvek áradatával. Az átlagemberek világában így a költészet másodrangúvá vált. De nemegyszer még a jó diákok is ódzkodnak a versektől. Egy amerikai nyelvészprofesszor szerint a költészetet „misztériumnak vélik, amelybe nem akarnak belemerítkezni, mert a verseket tanácsokkal és hiedelmekkel teli, rejtélyes üzeneteknek tekintik”. Arról nem szólva, hogy egy részük úgy kerül felsőoktatási intézménybe, hogy nem vagy csak kevéssé érdeklődik a költészet iránt, s minthogy nem tudja, hogy miként kell verset olvasni, nem is nagyon fogja fel a mondandóját, ekképp nem sokat jelent számára. Nos, éppen ez az, amiért a verseket tanítani kell, s meg kell szerettetni őket. Már csak azért is, mert a kutatások szerint krízishelyzetekben sok ember ösztönösen versekhez fordul, ugyanis gyógyírek lehetnek, nyugtathatják a felkavart érzelmeket, vigaszt nyújthatnak, megbékélést eredményezhetnek. De fontos szerepet játszanak ünneplések alkalmával is.