Irodalom

Részletek: Írta: P. Papp Zoltán; Kategória: Irodalom

Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerűl szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált.

Határ Győzőnek van egy fantasztikus kötete, amit nagyon szerettem, csempészáruként kaptam annak idején meg, ez volt a Hajszálhíd, melyhez Weöres Sándor írt előszót. Weöres megérezte Határ Győzőben, hogy ő is a szavak bűvöletében él, rakosgatja, mint a kirakós játékot, ismerve a magyar nyelv minden szépségét, fordulatát. A Hajszálhíd cím azt fejezte ki – s most a saját példámból indulok ki –, hogy én és a világ közt van egy óriási szakadék. Nekem, aki költő vagyok, más lehetőségem nincsen, mint ezen a hajszálhídon a szakadék másik oldalára átjutni. A világ és én, ha tetszik, én és a világ. Ezen a nagyon vékony hídon, pallón lehet közlekedni a költőnek. Hogy ezen közlekedhessen, meg kell válogatni, hogy ezt a hajszálat miből rakja össze. Annak jónak kell lennie. Ez a hajszálhíd átérhet a túloldalra úgy, hogy nagyon személyes, és megment engem, mert kibeszéltem valamit, nem bolondulok meg, nem őrülök meg. De lehet hogy bizonyos korokban – és a magyar költészetnek, vagy akár a kelet-közép-európai költészetnek ebben látom egy különös specifikumát – mindig többek is akartak lenni. Volt olyan óhajtás, vágy valami helyett: a rossz politika helyett, a rossz történelem helyett – ha csak 4-5 embernek is el akarta mondani –, hogy jöhettek ti is ezen a hídon.

Bővebben: Verset ír, költő? - Beszélgetés Nagy Gáspár költővel

Részletek: Írta: Oláh Tamás; Kategória: Irodalom

József Attila halálának tragikus körülményei és költészete végérvényesen összefonódott egymással, hasonlóan Petőfi halálához és életművéhez. Ma már nem lehet elválasztani a kettőt egymástól egyik esetben sem. Költészetük utóéletét áthatja tragikus sorsuk. Ahogy Petőfi megjövendölte halálát az Egy gondolat bánt engemet című versében, József Attila költeményeibe is többször bekúszik a tehervonat képe, s lám egy tehervonat zúzza halára Szárszón. „Tehervonatok tolatnak,/a méla csörömpölés/ könnyű bilincseket rak/ a néma tájra.” Halálát megelőző események és magáról a „balesetéről” szóló elbeszélések különös fényt vetnek verseire, egyetlen költeményét sem tudjuk már anélkül olvasni – írja Szerb Antal - , hogy ne keresnénk bennük a szomorú vég előjeleit. A költő halála mintegy hitelesíti minden életében átélt fájdalmát.

„Íme, hát megleltem hazámat

a földet, ahol nevemet

hibátlanul írják fölébem,

ha eltemet, ki eltemet.„

Bővebben: "A segítségnyújtás vágya is lehet szenvedély"

Részletek: Írta: Szabó Lőrinc; Kategória: Irodalom

Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt.

Bővebben: A műfordítás öröme

Részletek: Írta: Baudelaire & Poe; Kategória: Irodalom

„Genus irritabile vatum!^* A költők (s a szót legszélesebb értelemben használjuk, minden művészt költőnek tekintünk) ingerlékeny, érzékeny emberek, minden bizonnyal; de hogy miért, úgy vélem, azt nem tudjuk általában. Csak a kivételes szépérzék avatja a művészt művésszé, s ez a szépérzék mámorító gyönyörök forrása, de együtt jár a formátlanság és az aránytalanság ugyancsak kivételes érzékelésével. Ha egy igazi költővel szemben hibát vagy igazságtalanságot követnek el, ez olyannyira elkeseríti, hogy elkeseredése az általános megítélés szerint egyáltalán nincsen arányban az elkövetett igazságtalansággal. A költők meglátják az igazságtalanságot; sohasem ott, ahol nincsen, de gyakran ott is, ahol a költői szem fel sem fedezi.

Bővebben: Genus irritabile vatum

Részletek: Írta: Oláh Tamás; Kategória: Irodalom

A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. Sokféle befolyás hatása alatt alkot, melyek életének eseményeiből, környezetének ingereiből, a klasszikus és a kortárs művekből feléje áradnak. De bármi is legyen a vers témája az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania. A művészet szabad, a költő mégis gátak közt alkot.

Gátjait saját magának kell megalkotnia tudatos elhatározásból. Költői alkatát művészi terveinek megvalósítása alakítja. Minél jobban sikerül megvalósítania elképzeléseit a maga választotta formák, szabályok közt, annál inkább el tud zárkózni, az alkatától idegen, másfajta művészi megoldások elöl. A vers tárgya akármi lehet, egy természeti jelenség, egy tudományos megállapítás, egy bölcseleti gondolat, egy vallásos érzület, vagy éppen a félelem, a rettegés, az öröm, a lelkesedés, a szerelem semmi máshoz sem hasonlítható érzése.¹ Verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságát. Nem kell hozzá csak egy darabka papír és egy ceruza vagy toll. A költő felelőssége ezért nagy. Amit kiad a kezéből annak igazi versnek kell lennie.