Irodalom

A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. Sokféle befolyás hatása alatt alkot, melyek életének eseményeiből, környezetének ingereiből, a klasszikus és a kortárs művekből feléje áradnak. De bármi is legyen a vers témája az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania. A művészet szabad, a költő mégis gátak közt alkot.

Gátjait saját magának kell megalkotnia tudatos elhatározásból. Költői alkatát művészi terveinek megvalósítása alakítja. Minél jobban sikerül megvalósítania elképzeléseit a maga választotta formák, szabályok közt, annál inkább el tud zárkózni, az alkatától idegen, másfajta művészi megoldások elöl. A vers tárgya akármi lehet, egy természeti jelenség, egy tudományos megállapítás, egy bölcseleti gondolat, egy vallásos érzület, vagy éppen a félelem, a rettegés, az öröm, a lelkesedés, a szerelem semmi máshoz sem hasonlítható érzése.1 Verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságát. Nem kell hozzá csak egy darabka papír és egy ceruza vagy toll. A költő felelőssége ezért nagy. Amit kiad a kezéből annak igazi versnek kell lennie.

 

"A költészet nyelvünk rendkívüli képessége. Mert az minden ismert nyelvnél sokkal alkalmasabbá teszi a költészetre, a gondolatot ősi időktől, ősi módon képekben képes könnyedén megjeleníteni. Ezért a magyar nyelvű költészet a leggazdagabb minden vonatkozásban a világon. Olyan és annyiféle lehetőséget kínál, mint egyetlen más nyelv sem.Egyúttal  a magyar nyelven  való elemzés a gondolkodás legmagasabb formája. Erőnk és fényes védelmezőnk a magyar nyelv, illetve a magyar költészet. Nélküle nincs magyar megmaradás." (Kiss Dénes: Lyukasóra, 2012/2. szám)  Az idézetet  még az elmúlt évben tettem fel, nem gondoltam, hogy nemsokára szomorú hírrel kell kiegészítenem:  Kiss Dénes, a József Attila díjas, kiváló költő  2013 június 21-én elhunyt. Nyugodjon békében!

Rövid életrajza:
Kiss Dénes  1936 január 1-én született Kiss Ferenc és Varga Rozália gyermekeként Pacsán.  Főiskolai tanulmányait Pécset kezdte meg. 1956 október 24-én megjelent, Velünk vagy ellenünk című verse miatt, 1957-ben kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről, majd internálták. 1957 végétől gyári munkásként dolgozott, majd könyvtárosként helyezkedett el, 1960–1962 között elvégezte az Újságíró Iskolát, majd üzemi lapok munkatársa lett, ezt követően 10 éven át szabadfoglalkozású lett., vagyis nem volt állandó munkahelye. 1974–1991 között a Népszava irodalmi mellékletét szerkesztette. 1985-ben a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkárává választották.  1991–1993 között az Új Magyarország olvasószerkesztője, 1993-ban a Vállalkozói Újság főszerkesztője, majd 1993–1994-ben a Heti Újság, illetve Heti Nemzeti Újság főszerkesztője lett. 1996-ban a Magyar Művészeti Akadémia
választotta tagjai közé. 2007-től a Magyar Írók Egyesülete választotta elnökévé. Versek mellett írt novellákat, kritikákat, nyelvészeti tanulmányokat. Fordított orosz, német, észt, és főként, finn költők műveiből. Több, mint 60 kötete jelent meg. (A Wikipédia nyomán)

 

Charles Dickensnek egy jegyzete fekszik előttem, amelyben a Barnaby Rudge szerkezetéről írt régi vizsgálódásomra célozva, azt mondja: "Mellesleg, ki vette észre, hogy Godwin[228] az ő Caleb Williams-ét visszafelé írta? Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, mely a második kötetet kiteszi, s csak aztán keresett az első kötetnek valami indokolást és magyarázatot a történendőkhöz."

Nem tudom elképzelni, hogy pontosan ez lett volna Godwin eljárása, s csakugyan, amit ő maga vall, az nem egészen egyezik Dickens úr ötletével, de a Caleb Williams szerzője sokkal inkább művész volt, hogysem ne érezte volna legalább valamelyest hasonló módszer előnyeit. Semmi sem magától értetődőbb, mint az, hogy minden mesének vagy bonyodalomnak, mely ezt a nevet megérdemli, készen kidolgozva kell lenni egész a megoldásig, még mielőtt a toll egy betűt is leírt volna belőle. Csak ha a megoldást folyton szemünk előtt tartjuk, tudjuk megadni a bonyodalomnak a következetesség és oki kapcsolat nélkülözhetetlen benyomását azáltal, hogy minden epizódot, és főképp az összes részletek tónusát a kifejlet céljai szerint élezzük ki.

           

A könyveket olvasni kellett, a verseket meg kívülről fújni. Annak idején sok verset kellett megtanulni az általános és a középiskolában. De a verseket a magyartanárok – a rátermettségüktől függően jól, kevésbé jól – meg is kellett tanítsák, meg is kellett értessék. Ezzel nemcsak a verstanulást segítették elő, hanem általánosságban a tanulást is gyakoroltatták, miközben némelyek bizonyára arra is ráéreztek, hogy a verstanulás is az értelemnek az érzelem fölé kerekedése. Akkor is, ha éppen lírai költemény van soron. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a háború utáni, még az előző időből átszármazott versközpontúság már a múlté. Jó ideje tapasztalható, hogy a költészet fokozatosan háttérbe szorul, még a legjobb, kortárs verseskötetek sem kelhetnek versenyre a – sokszor csak üzleti fogásból – „bestseller”-nek kikiáltott könyvek áradatával. Az átlagemberek világában így a költészet másodrangúvá vált.

Szeretnék a nagy kérdéskörből – a magyar líra helyzete odakint – egyetlen részt választani. Azt, hogy miképpen látja a külföld a mai magyar költészetet. Beszéltünk már erről, hadd   beszéljünk róla újra. Módomban volt néhány – főleg francia – véleményt meghallgatni ez ügyben, nem illetéktelenekét. S nem árt az ilyesmire odafigyelni. Autóvezetők szokták  mesélni, hogy milyen hosszú ideig eltart, amíg egy autós megtanulja a kocsija szélességét. Amíg annyira eggyé válik az autójával, hogy pontosan tudja: mekkora helyen fordulhat  meg, mekkora közre van szüksége, hogy két másik között átférjen. Azt hiszem, hogy sokkal hosszabb ideig tart, amíg az ember megtanulja az országa szélességét. Márpedig a költészet közúti forgalmában sosem szűnhetünk meg viszonyítani magunkat.  Az udvariasságot most elhagyom. Mármint a külföldiek udvariasságát, amit a magyar költészet némely terméke iránt tanúsítanak. Mit kifogásolnak bennünk? Természetesen a kifogásokban eleve bennfoglaltatik a költői fordítás bizonyosfajta reménytelensége, különösen, ha kis nép verseit fordítják nagy nép nyelvére. Igyekszem azokat a kifogásokat csokorba kötni, amelyek a versnek leginkább fordítható rétegére vonatkoznak, arra, ami „átmegy” egyik nyelvből a másikba. Tehát nagyjából összefoglalva a dolgot, főleg azt szokták szemünkre vetni, hogy a mai magyar vers pedagógikus, szerkezetében avíttasan magyarázkodó és – ez a legkényesebb – képeiben tarka, túlzsúfolt. Az elsőkét kifogásra nem is reflektálok, sok okunk van rá, hogy igazat adjunk nekik. De a harmadik kifogás, a magyar vers képgazdagságát illető – amiről már az iskolában megtanultuk, hogy költészetünk büszkesége –, az húsba vág.