Részletek

Írta: PÉCSI TIBOR

Kategória: Irodalom

A könyveket olvasni kellett, a verseket meg kívülről fújni. Annak idején sok verset kellett megtanulni az általános és a középiskolában. De a verseket a magyartanárok – a rátermettségüktől függően jól, kevésbé jól – meg is kellett tanítsák, meg is kellett értessék. Ezzel nemcsak a verstanulást segítették elő, hanem általánosságban a tanulást is gyakoroltatták, miközben némelyek bizonyára arra is ráéreztek, hogy a verstanulás is az értelemnek az érzelem fölé kerekedése. Akkor is, ha éppen lírai költemény van soron. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a háború utáni, még az előző időből átszármazott versközpontúság már a múlté. Jó ideje tapasztalható, hogy a költészet fokozatosan háttérbe szorul, még a legjobb, kortárs verseskötetek sem kelhetnek versenyre a – sokszor csak üzleti fogásból – „bestseller”-nek kikiáltott könyvek áradatával. Az átlagemberek világában így a költészet másodrangúvá vált.

Bővebben: A verset tanítani is kell

Részletek

Írta: Nemes Nagy Ágnes

Kategória: Irodalom

Szeretnék a nagy kérdéskörből – a magyar líra helyzete odakint – egyetlen részt választani. Azt, hogy miképpen látja a külföld a mai magyar költészetet. Beszéltünk már erről, hadd   beszéljünk róla újra. Módomban volt néhány – főleg francia – véleményt meghallgatni ez ügyben, nem illetéktelenekét. S nem árt az ilyesmire odafigyelni. Autóvezetők szokták  mesélni, hogy milyen hosszú ideig eltart, amíg egy autós megtanulja a kocsija szélességét. Amíg annyira eggyé válik az autójával, hogy pontosan tudja: mekkora helyen fordulhat  meg, mekkora közre van szüksége, hogy két másik között átférjen. Azt hiszem, hogy sokkal hosszabb ideig tart, amíg az ember megtanulja az országa szélességét. Márpedig a költészet közúti forgalmában sosem szűnhetünk meg viszonyítani magunkat.  Az udvariasságot most elhagyom. Mármint a külföldiek udvariasságát, amit a magyar költészet némely terméke iránt tanúsítanak. Mit kifogásolnak bennünk? Természetesen a kifogásokban eleve bennfoglaltatik a költői fordítás bizonyosfajta reménytelensége, különösen, ha kis nép verseit fordítják nagy nép nyelvére. Igyekszem azokat a kifogásokat csokorba kötni, amelyek a versnek leginkább fordítható rétegére vonatkoznak, arra, ami „átmegy” egyik nyelvből a másikba. Tehát nagyjából összefoglalva a dolgot, főleg azt szokták szemünkre vetni, hogy a mai magyar vers pedagógikus, szerkezetében avíttasan magyarázkodó és – ez a legkényesebb – képeiben tarka, túlzsúfolt. Az elsőkét kifogásra nem is reflektálok, sok okunk van rá, hogy igazat adjunk nekik. De a harmadik kifogás, a magyar vers képgazdagságát illető – amiről már az iskolában megtanultuk, hogy költészetünk büszkesége –, az húsba vág.

Bővebben: Magyar líra a világban

Részletek

Írta: Edgar Allan Poe

Kategória: Irodalom

Charles Dickensnek egy jegyzete fekszik előttem, amelyben a Barnaby Rudge szerkezetéről írt régi vizsgálódásomra célozva, azt mondja: "Mellesleg, ki vette észre, hogy Godwin[228] az ő Caleb Williams-ét visszafelé írta? Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, mely a második kötetet kiteszi, s csak aztán keresett az első kötetnek valami indokolást és magyarázatot a történendőkhöz."

Nem tudom elképzelni, hogy pontosan ez lett volna Godwin eljárása, s csakugyan, amit ő maga vall, az nem egészen egyezik Dickens úr ötletével, de a Caleb Williams szerzője sokkal inkább művész volt, hogysem ne érezte volna legalább valamelyest hasonló módszer előnyeit. Semmi sem magától értetődőbb, mint az, hogy minden mesének vagy bonyodalomnak, mely ezt a nevet megérdemli, készen kidolgozva kell lenni egész a megoldásig, még mielőtt a toll egy betűt is leírt volna belőle. Csak ha a megoldást folyton szemünk előtt tartjuk, tudjuk megadni a bonyodalomnak a következetesség és oki kapcsolat nélkülözhetetlen benyomását azáltal, hogy minden epizódot, és főképp az összes részletek tónusát a kifejlet céljai szerint élezzük ki.

Bővebben: A MŰALKOTÁS FILOZÓFIÁJA

Részletek

Írta: Domokos Mátyás beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

Kategória: Irodalom

D.M.: A költészet – képes beszéd. Amikor ezt mondom, a legősibb meggyőződések avagy hiedelmek egyikét idézem, amivel az ember a költészet lényegét, mibenlétét magyarázni próbálja; a költői mesterség orfeuszi titkát. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a költészet története: például a kezdetétől ránk maradt, legősibb szövegei igazolják is ezt az evidenciának érzett hiedelmet. Az időszámítás előtti évezredekben keletkezett munkadalokat például nem a képes beszédük, hanem hangalakzatuk: ritmusuk, esetleg rímelésük különíti el a beszélt nyelv korabeli prózájától. Mindenesetre: akár így van, akár nem, abban mindenki egyetért (talán még az esztétikusok is), hogy a vers egyik legfontosabb alkatrésze a költői kép. Ha szabad erről szólván a kritikusnak is egy képpel élnie, akkor azt mondanám, hogy a recehártyája és látóidege a kép a versnek. A költői kép, amelynek szerepéről, szerkezetéről, anatómiájáról, a költő személyiségéhez és az ismeretlen, felderítendő külső-belső világ tartalmaihoz való viszonyáról: arról, hogy mire volt képes a költészet története során, s mire képtelen ma, a költői megismerést illetően, arról Nemes Nagy Ágnes jelentetett meg nemrégiben a Kortárs hasábjain egy terjedelmes, és a verssel foglalkozó tanulmányirodalom történetében páratlan, úttörő jelentőségű írást. 

Nemcsak azért nem tudnék ehhez fogható tanulmányt említeni, mert költő írta, hiszen jó éhány költő írt már, saját tapasztalataira támaszkodva, tanulmányt mestersége legbelső titkairól. Hanem a tanulmány mögött levő magatartás miatt. A költők ugyanis, főként a modern líra permanens forradalmának megindulása óta, rendszerint saját költői gyakorlatuk, újításuk, forradalmuk igazolása és elméleti aládúcolása – és nemegyszer zsarnoki doktrínává merevítése – érdekében szövegeztek agresszív kiáltványokat, mint például André Breton, aki azt írta,  hogy „minden kritikus, aki fönnakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, az hülye”. Vagy Lautréamont, aki szerint „nincs annál szebb, mint amikor egy esernyő és egy varrógép véletlenül összetalálkozik egy boncasztalon”. Nemes Nagy Ágnes esszéje ezzel szemben objektív esszé; nem a saját költői világa, hanem a világlíra kerül rá tanulmánya boncasztalára, s nem azért, hogy saját költészetét igazolja, hanem hogy saját költői tapasztalatainak a szuggesztivitásával és hitelével mondja el a maga fölismeréseit általában a költői képről, melyet „a költői szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózásának” nevez, „istenkísértő gesztusának, az érzékelhető felé”. De végigelemzi azt a folyamatot is, ahogyan változott, történetileg, ennek az istenkísértő nyújtózásnak a mozdulata a költészetben. – Mit gondol Nemes Nagy Ágnes: milyen kényszer, vagy milyen vágy, milyen remény hat e folyamat mögött? Miért kellett folyton-folyvást változnia a költői kép természetének, szerkezetének, jellegének? S hogyan változik ma a költői kép a lírában?

Regisztráljon a tovább olvasáshoz...