Részletek

Írta: Illyés Gyula

Kategória: Irodalom

Az írók hol a tehetségükre büszkék hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nem létező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja.

Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene, és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irigyli, hogy éhen halnak… Milyen fenyegetően, milyen vészjóslóan nyújtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást.

Bővebben: "Szép dolog, ha valaki tud írni"

Részletek

Írta: P. Papp Zoltán

Kategória: Irodalom

   Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerűl szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált.

Határ Győzőnek van egy fantasztikus kötete, amit nagyon szerettem, csempészáruként kaptam annak idején meg, ez volt a Hajszálhíd, melyhez Weöres Sándor írt előszót. Weöres megérezte Határ Győzőben, hogy ő is a szavak bűvöletében él, rakosgatja, mint a kirakós játékot, ismerve a magyar nyelv minden szépségét, fordulatát. A Hajszálhíd cím azt fejezte ki – s most a saját példámból indulok ki –, hogy én és a világ közt van egy óriási szakadék. Nekem, aki költő vagyok, más lehetőségem nincsen, mint ezen a hajszálhídon a szakadék másik oldalára átjutni. A világ és én, ha tetszik, én és a világ. Ezen a nagyon vékony hídon, pallón lehet közlekedni a költőnek. Hogy ezen közlekedhessen, meg kell válogatni, hogy ezt a hajszálat miből rakja össze. Annak jónak kell lennie. Ez a hajszálhíd átérhet a túloldalra úgy, hogy nagyon személyes, és megment engem, mert kibeszéltem valamit, nem bolondulok meg, nem őrülök meg. De lehet hogy bizonyos korokban – és a magyar költészetnek, vagy akár a kelet-közép-európai költészetnek ebben látom egy különös specifikumát – mindig többek is akartak lenni. Volt olyan óhajtás, vágy valami helyett: a rossz politika helyett, a rossz történelem helyett – ha csak 4-5 embernek is el akarta mondani –, hogy jöhettek ti is ezen a hídon.

Bővebben: Verset ír, költő? - Beszélgetés Nagy Gáspár költővel