Irodalom

Éjszaka, tengeri vihar, a parthoz közelítő hajón rémület, halálfélelem. Pillanat, és a sziklákhoz csapódik s elsüllyed a bárka. Előkelő utasai nyögnek-sírnak. A kapitány: „Hát itt nem számit ki király, ki meg matróz – a természet erőivel szemben mindez közömbös marhaság.” Az egész darabon végigmegy ez az ellentét: a természet az úr, az ember – akár ranggal, akár tudással –, csak segéd lehet, vagy még az sem. A királyi utasok – úgy tűnik –, megfulladnak a habokban.

 Babits Mihály
„Tavaszi szél” című versének elemzése

A Tavaszi szél verscímként nem feltételez mögöttes tartalmat, pláne nem súlyos társadalmi mondanivalót. Leginkább természetleíró, vagy az évszaknak az emberi életkort asszociáló jelentését hordozó voltára gondolunk elsősorban. Való igaz, hogy a tavasz hordozza a megújulást, az újjászületést, a kezdetet is, a szél pedig a vihart, a hideget, az arculcsapást is felidézheti bennünk. Szószerkezetként használva – tavaszi szél – a vers címeként csak utólag értjük meg a mögöttes tartalmat: egy mindent elsöprő társadalmi fordulatról és annak következményeiről van szó. Épp azért lep meg bennünket a vers, mert a cím alapján nem gondoltunk politikus tartalomra, ideológiai állásfoglalásra, inkább egy ártatlan természeti jelenségre. A verset megértve utólag kerül a helyére a cím helyi értelme.

Ács Margit szerint természetellenes, ha egy írónak nincs véleménye a hazája sorsát érintő kérdésekről.

– Ön úgy vélekedett, hogy a bajok ott kezdődnek, amikor valaki – legyen az író, politikus, közember – tévedhetetlennek hiszi magát.A baloldal első pillanattól kezdve saját tévedhetetlenségének mítoszán munkálkodik. Ugyanakkor a nyelvpolitika eszközével fantasyvilágot teremtettek meg: szörnyű jobboldali diktatúra, érzékenyítés, gender, LMBTQ – hogy néhány kulcs­szót mondjak ebből a fantomvilágból. Mint író hogyan látja ezt a szómágiát?
– Minden politikai képződmény szereti tévedhetetlennek érezni és feltüntetni magát. Főleg a pártharcok kezdetén tapasztaltuk meg ezt. Nálunk talán csak bárdolatlanabb volt a hangvétel, a „szürkeállomány” önelégült hangoztatása az első szabad választást elveszítő liberális párt részéről. Ami egyébként szintén a szómágia gyakorlása volt. Már az is szómágia, hogy baloldalinak nevezi magát a szóban forgó politikai erő. Még a balliberális jelző is csak megszorításokkal lenne alkalmazható. A neoliberalizmus világszerte a multinacionális nagytőke uszályhordozója, a kisembert csak abból a célból veszi figyelembe, hogy megfelelően manipulálni tudja. Baloldali érték volt valaha a társadalmi szolidaritás, a neoliberális tábor viszont saját nemzeti közegével nyíltan antiszolidáris, de megköveteli a szolidaritást deviáns csoportokkal és idegen kultúrájú bevándorló tömegekkel.

Beszélgetés Ács Margit íróval - YouTube

Petőfi-év van, Petőfi-év lesz – ez évben feltehetőleg annyi szó fog esni Petőfiről, amennyi máskor tíz év alatt sem – s nyilván nagyjából ugyanazok a nagyszabású és nagyhatású közhelyek fognak felhangzani, egészen különböző személyek, figurák és intézmények szájából, amelyek százötven éve dominálják a folyamatosan élő, s folyamatosan önismétlő Petőfi-diskurzust. Petőfiről az a közhiedelem él (iskolás gyermekektől kezdve kitűnő írókig, irodalmárokig majd mindenkiben), hogy róla már mindent lehet tudni – s ezért mindenkinek nemcsak joga, hanem jogosultsága is van arra, hogy Petőfi alakját így vagy úgy minősítse, istenítse vagy parodizálja.

Petőfit sokkolta a róla készült portré – Fénnyel írt ...

 

Nincs is ezzel semmi baj; legfeljebb annyi, hogy e közvélekedés mögött egyáltalán nem fedezhető fel a Petőfi-műveknek, szövegeknek alapos ismerete – a köztudat azt az életrajzi anekdotagyűjteményt és kb. negyven verset használja és minősíti, amelyet az 1870-es évek óta előír az iskolai tananyag, s ezeket a verseket is úgy interpretálja, amint azt a tananyag életrajzra koncentráló stratégiája előírja: azaz Petőfinek vagy lelkialkatával magyaráz meg mindent (holott Petőfinek lelkialkatát már annyiféleképpen rekonstruálták, hogy alig maradt belőle bármi elhihető), vagy pedig beilleszti Petőfit a forradalom történései közé, s csak aktuálpolitikai motívumokat tételez fel a megnyilatkozások magyarázatául (holott százötven évvel ezelőtti politikai eseményekhez nagyon nehéz, mondhatnám lehetetlen, közvetlen kapcsolódást találnunk).

Az úgynevezett alkotáslélektannak egyik legnagyobb nehézsége, hogy maguk az illetékes művészetcsinálók szembetűnően kevés felvilágosítással szolgálnak az alkotás mikéntjéről. (Ha ugyan szabad összefoglaló néven alkotáslélektannak nevezni azt a sokféle, sok módszerű kísérletmennyiséget, ami e címen feltűnik, és ha szabad „alkotás”-nak nevezni mindenféle művészi termelést.) Föltehető, hogy a művészek ezt nem irigységből teszik. Sem nem céhszerű titoktartásból, sem ájult szűkelméjűségből, sem egyéb, sanda indokból. Úgy látszik, nem tudják, hogy mit csinálnak. Úgy látszik, nem tudjuk, hogy mit csinálunk.