“Elküldte szolgáját, Mózest
és Áront, akit kiválasztott.”
(105. zsoltár)
Ez hát a célba vett tér, ez hát a vég?
Ezért tétettél engemet, ezekért a keserű
szavakért,
Ezért küldtél el engem, ezekért a
véremmel festett jegyekért
Oda, hol kétféle ág sodortatik eggyé,
kétféle forrás,
Visszafelé pörgetem filmemet,
kattog a vetítőgép,
hátrál előlem minden,
aki megölelt már szedi lábát,
felém fordulva távolodik,
a mosoly eltűnik róla,
messze kerülve még néz,
aztán észre se vesz,
miközben háttal haladva is
ügyesen kerülgeti azokat,
kiket nem is láthat.
Villódzó filmkockák
libbentik tovább a képeket.
A költő egyik legismertebb verse a Cambridge-i elégia, amely a Rapszódia egy őszi kertben (1960) című kötet Átkelés ciklusában, annak utolsó előtti darabjaként kapott helyet. Már a megjelenéskor felfigyeltek rá az olvasók, irodalmi esteken szavalták, a nyolcvanas évek elején a tankönyvekbe is bekerült, bár a középiskolákban Vas István tanítására csak a legritkábban került sor. Legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy a Hét évszázad magyar versei közé nem válogatták be.
Eddig megismert verseskönyveid közül sok mindenben kiemelkedik ez az új. Még jóval tartalmasabb, formájában is csiszoltabb, s a fölöslegtől megszabadítván magvasabb az előzőknél. Gondolati líra, de nem a költői ösztönök csekélyebb voltától, hanem az intellektuális témavilág és asszociációs anyag elevenebb gazdagodásától.
Orpheusz lantjának nyugtalan hangja
az éj függönyében
száll, száll a semmibe,
Eurydiké tűnő alakja,
kinek virágzó éveit elorozta
a vipera mérge,
szenvedéssé szervül.
A dalnokban öngyilkos
gondolat tekergőzik:
minek éljek nélküle tovább?
