Részletek

Írta: (Nemes Nagy Ágnes)

Kategória: Próza

Már hazafelé tartva sötét kirándulásunkról, az ázott, sötét vasútállomáson csellengtünk, vártuk a vonatunkat. Egyszerre csak a szomorú kis trafikbódé oldalüvegén át megpillantottam egy poros levelezőlapot. Bámulatos lap volt, egy felpolcolt keblű nőszemély valamely fehér klepetusban, talán hálóingben, félig lehunyt szemmel egy szál rózsát szagolgatott rajta. Nyilvánvalóan az Osztrák–Magyar Monarchiából datálódott, legfeljebb az első világháborúból, valóságos unikum. Ezt meg kell szereznünk. Megvettük. De fel is kéne használni. Kiötlöttem, hogy a hihetetlen képeslapot Pilinszky Jancsinak kell elküldeni, megfelelő szöveggel. A következő művet komponáltam rá, szép, iskolás írással:

Kedves Költő!

Nekem nagyon tetcenek a maga versei. Azt mondják, maga szép, fekete fiú! A szénbe nézek és magára gondolok… Minden szombaton itt Tokod-Altárón össztánc van. Nem jönne el egycer?

Fojtottan nevetgéltünk a lap bedobása után; más nevetnivalónk nem volt. Itthon vártuk a hatást. Egy darabig hiába vártunk. Vagy tíz nap múlva történt, hogy Jancsi benyúlt a belső zsebébe, a szíve fölé, kivette a tárcáját, és kissé remegő, szép, fehér kezével felém nyújtott egy képeslapot. Azt.

– Nézze, milyen érdekes lapot kaptam. Egy bányászlány. Úgy látszik, megérintette valami a verseimből. És milyen költői: „A szénbe nézek és magára gondolok” – így Jancsi.

Némileg megdöbbentem. Úgy véltem, a lap félreérthetetlen. Azt vártam, hogy majd jót hahotázunk rajta Jancsival. Dőre feltevés volt. Nem vettem számításba a költő lelkét.

A költő lelke nagy. Mindent betöltő… Betölti az univerzumot és Tokod-Altárót, minden hat rá és viszont: hat mindenkire. Nincs sem égben, sem földön, sem Föld alatt olyan személy, akinek elragadtatása ne volna természetes számára. Mit neki a valószínűtlenség? És mentől jobban tapossák, veszik semmibe az irodalomban, annál inkább hisz. Mindennek, mindenkinek. Az a meglepő, hogy olykor még igaza is van.

Részletek

Írta: Bródy Sándor

Kategória: Próza

Él egy barátom falun, akiről rég hallom, hogy megvakult. Valamelyik nap levelet kaptam tőle, amelyben tanácsokat ad nekem, hogy merre menjek ebben a homályos és zavaros életben, ahol tájékozódni mi tudunk legkevésbé, mi, akik látunk. Valami elemi iskolás gyereknek diktálhatta a levelét és az öreg életigazságok nagyon furcsán hatottak rám a hebegő és bizonytalan íráson keresztül. Ez volt az a levél, amelyre felelnem kellett, tehát nekiindultam és inkább fölmentem hozzá a faluba. Nehéz szívvel bizony, mert vak emberrel együtt lenni, ha csak egy napig is, nagy szomorúság és félelem nekünk, akik látásból és ennek általa élünk. A másik bánatját, ha akármilyen nagy is, még csak elviseli az ember, de a magunk képzelődése, hogy bennünket is baj érhet, az valóban vigasztalan…Az úton szakasztott azok a képek, mint harminc év előtt, amikor mint gyerek jártam erre. Az állomáson valaki pipát lopott, a csendőrök ezért vertek egy cigányt, a többi sivalkodott és verte a mellét. Menyecskék görögdinnyét kínáltak átvonuló katonáknak, fáradt mezei munkásoknak és sunyi mesterlegényeknek. Az arcok ugyanazok, csak egy ivadékkal később, a görögdinnye is ugyanaz, még a fény is ugyanúgy esik a pohos zöld gyümölcs hasára. Változatlan az a vasutas is: katonatisztnek hiszi magát és a régi hősiességgel áll meg a még mindig komikusan prüsszögő lokomotív előtt. Minden ugyanaz és én is: bánatos boldogsággal helyezkedem el a szeptemberi hangulatban. A falu boldogan búg, mert mindenfelé csépelik a kalászt és a bőség szaga, az érett szőlő, az új búza, az égett fű, a friss szénakazalok illata árad el. Oh, be jó itthon, de barátomtól, a vaktól, félek!

Bővebben: Barátom a vak

Részletek

Írta: Oláh Gábor

Kategória: Próza

Időmorzsa

Amikor a legsúlyosabb dolgokat éltem át, nem tűntek annyira súlyosnak, átmenetiség volt, vagy valami olyasmi, egy speciális pillanat, amiben megpróbáltam kiterjeszkedni, felvenni a formáját, mint egy amőba, miközben végig megmaradtam önmagam, mert mindig láttam a fonákját, valami torz, vicces, elmesélhető, lenyelhető mindig akadt benne.

Van olyan dolog, amire csak azért emlékszem, mert van róla fénykép.  A fényképen viszont mindig akad valami, amiről nem tudom, mi a jelentősége, mire való, miért van ott. Badacsonyban éltem életem első öt és fél évét. Apám ha új látogató érkezett hozzánk, mindig  felém fordult. Mutatkozz be.  Oláh Gabika, öt és fél. Mindig ezt mondtam, hat és hét éves koromban is, megszokásból vagy viccből, mert ezen nevettek. Megmaradt még néhány emlékezetes mondásom. Amikor keresztanyám, Dick Fidél felesége, megállás nélkül  magyarázott valamit, akkor azt mondtam: Unom kemamát. Ezt egy életen lehetett bármilyen fárasztó személyre mondani. A másik emlékezetes bemondásom az volt, amikor unoka bátyám, Ambrus Lacika  játék villamost kapott, mert jól viselkedett. Akkor azt mondtam: Gabika isz jó, Gabika is villanosz.  Ezek minden  művemnél időállóbbak.

Bővebben: Vakfoltos emlékek

Részletek

Írta: James Joyce

Kategória: Próza

Az egyetem fojtogató atmoszférája Stephen szívéig kúszott. A maga részéről nehéz időket élt át, elhagyatott volt és szűkölködő, túlérzékeny a maga körül látott hitványságokra, miközben – ha csak ábrándozásaiból is – ismerte az igazi nemességet. E makacs betegség orvosságául az egyik jóravaló jezsuita egy tisztviselői állást írt volna fel a Guinnessben: kétségtelen, hogy a sörfőzde reménybeli tisztviselője a szánalmon és megvetésen kívül egyebet is érzett volna a szeretetre méltó közösség iránt, csakhogy ő (a skolasztikusok nyelvén szólva) a fáradságos jót szomjazta. Lehetetlen volt, hogy a lelkét kielégítő jót megtalálja a világi emberek gondolkodásra ösztökélését szorgalmazó társaságokban, vagy a testin kívül bármiféle megnyugvást leljen a kedélyes testrévületben, a groteszk és balga szüzességek körében. Lehetetlen volt, hogy ez a folyvást az önkívület határán reszkető kedély kiegyezést keressen, hogy alávetettségbe taszítsa lelkének azt a részét, amelyre köpenyként borult a szépség látomása.

Bővebben: Stephen Hero