Részletek

Írta: Zoltán Zsolt Varga

Kategória: Próza

Miután láttam apámon egy szokásos látogatásom során, hogy közelednek végnapjai – szemében eltompult a fény - egy kora tavaszi napon visszaköltöztem szülővárosomba, hogy bármikor kéznél legyek. Megtehettem, mert már magam is nyugdíjas voltam egy éve. Feleségem arcán a megkönnyebbülés hullámai futottak át döntésem hallatán. Sok lehettem neki az előző évben, folyton kerülgetnie kellett a lakásban. Hogy elrejtse megkönnyebbülését, szigorú feltételt szabott: amíg apámat ápolom, újítsam fel anyám romházát, hogy eladhassuk.

-Amilyen vacak nyugdíjad van, nagy szükségünk lenne arra a pénzre. – szúrt még egyet belém.

Ezért aztán nem apám zsúfolt társasházban lévő lakásába, hanem anyám lepukkant házába költöztem be és rögtön hozzákezdtem a felújításához. Hetekig csak pakoltam, lomtalanítottam, bontottam.

Naponta egyszer, délelőtt, átléptem apámhoz, és ha kellett, erőszakkal is elvittem sétálni az egyetemi parkba. Állapota szinte napról napra romlott, feledékenyebb lett, arca beesettebb, tekintete tompább. Három hét múlva már a parkba sem tudtam becipelni, le kellett ülnünk a bejárat közelében egy padra, ahol hosszú és zavaros történetekbe kezdett gyerekkoráról.

A szerző

Bővebben: Vitalitás

Részletek

Írta: (Nemes Nagy Ágnes)

Kategória: Próza

Már hazafelé tartva sötét kirándulásunkról, az ázott, sötét vasútállomáson csellengtünk, vártuk a vonatunkat. Egyszerre csak a szomorú kis trafikbódé oldalüvegén át megpillantottam egy poros levelezőlapot. Bámulatos lap volt, egy felpolcolt keblű nőszemély valamely fehér klepetusban, talán hálóingben, félig lehunyt szemmel egy szál rózsát szagolgatott rajta. Nyilvánvalóan az Osztrák–Magyar Monarchiából datálódott, legfeljebb az első világháborúból, valóságos unikum. Ezt meg kell szereznünk. Megvettük. De fel is kéne használni. Kiötlöttem, hogy a hihetetlen képeslapot Pilinszky Jancsinak kell elküldeni, megfelelő szöveggel. A következő művet komponáltam rá, szép, iskolás írással:

Kedves Költő!

Nekem nagyon tetcenek a maga versei. Azt mondják, maga szép, fekete fiú! A szénbe nézek és magára gondolok… Minden szombaton itt Tokod-Altárón össztánc van. Nem jönne el egycer?

Fojtottan nevetgéltünk a lap bedobása után; más nevetnivalónk nem volt. Itthon vártuk a hatást. Egy darabig hiába vártunk. Vagy tíz nap múlva történt, hogy Jancsi benyúlt a belső zsebébe, a szíve fölé, kivette a tárcáját, és kissé remegő, szép, fehér kezével felém nyújtott egy képeslapot. Azt.

– Nézze, milyen érdekes lapot kaptam. Egy bányászlány. Úgy látszik, megérintette valami a verseimből. És milyen költői: „A szénbe nézek és magára gondolok” – így Jancsi.

Némileg megdöbbentem. Úgy véltem, a lap félreérthetetlen. Azt vártam, hogy majd jót hahotázunk rajta Jancsival. Dőre feltevés volt. Nem vettem számításba a költő lelkét.

A költő lelke nagy. Mindent betöltő… Betölti az univerzumot és Tokod-Altárót, minden hat rá és viszont: hat mindenkire. Nincs sem égben, sem földön, sem Föld alatt olyan személy, akinek elragadtatása ne volna természetes számára. Mit neki a valószínűtlenség? És mentől jobban tapossák, veszik semmibe az irodalomban, annál inkább hisz. Mindennek, mindenkinek. Az a meglepő, hogy olykor még igaza is van.

Részletek

Írta: Oláh Tamás

Kategória: Próza

Már szerkesztőként dolgoztam, és jóval túl voltam a besorozhatók korosztályán, amikor egy értesítést kaptam, hogy jelenjek meg a kiegészítő parancsnokságon. Elmentem. Egy viszonylag kicsi teremben kellett egy ovális asztal köré leülnünk. Vártunk. Aztán bejött az ajtón egy katonaruhás nő, hogy mi volt a rangja, azt nem tudtam megállapítani, mert nem ismerem a rangjelzéseket. Röviden ismertette, hogy miért hívtak be minket. Egy különleges osztag tagjai lesznek, akiket majd alkalom esetén riadóztatni fognak. Mindenki kézhez kapta ott és azonnal a behívóját. Volt benne egy kis gépelt cetli, rajta egy névsor, ami tartalmazta a riasztási sorrendet. Jelentkezett egy szemüveges úr az asztal túlsó feléről, hogy kérdezni szeretne. Bemutatkozott, a nevére már nem emlékszem, de elmondta, hogy valamelyik budapesti kórház főigazgatója, és szerinte neki felmentése van az ilyen szolgálatok alól a beosztása alapján.

Bővebben: 1986 tájékán történhetett

Részletek

Írta: Bródy Sándor

Kategória: Próza

Él egy barátom falun, akiről rég hallom, hogy megvakult. Valamelyik nap levelet kaptam tőle, amelyben tanácsokat ad nekem, hogy merre menjek ebben a homályos és zavaros életben, ahol tájékozódni mi tudunk legkevésbé, mi, akik látunk. Valami elemi iskolás gyereknek diktálhatta a levelét és az öreg életigazságok nagyon furcsán hatottak rám a hebegő és bizonytalan íráson keresztül. Ez volt az a levél, amelyre felelnem kellett, tehát nekiindultam és inkább fölmentem hozzá a faluba. Nehéz szívvel bizony, mert vak emberrel együtt lenni, ha csak egy napig is, nagy szomorúság és félelem nekünk, akik látásból és ennek általa élünk. A másik bánatját, ha akármilyen nagy is, még csak elviseli az ember, de a magunk képzelődése, hogy bennünket is baj érhet, az valóban vigasztalan…Az úton szakasztott azok a képek, mint harminc év előtt, amikor mint gyerek jártam erre. Az állomáson valaki pipát lopott, a csendőrök ezért vertek egy cigányt, a többi sivalkodott és verte a mellét. Menyecskék görögdinnyét kínáltak átvonuló katonáknak, fáradt mezei munkásoknak és sunyi mesterlegényeknek. Az arcok ugyanazok, csak egy ivadékkal később, a görögdinnye is ugyanaz, még a fény is ugyanúgy esik a pohos zöld gyümölcs hasára. Változatlan az a vasutas is: katonatisztnek hiszi magát és a régi hősiességgel áll meg a még mindig komikusan prüsszögő lokomotív előtt. Minden ugyanaz és én is: bánatos boldogsággal helyezkedem el a szeptemberi hangulatban. A falu boldogan búg, mert mindenfelé csépelik a kalászt és a bőség szaga, az érett szőlő, az új búza, az égett fű, a friss szénakazalok illata árad el. Oh, be jó itthon, de barátomtól, a vaktól, félek!

Bővebben: Barátom a vak