A friss lap még nyomdaszagú,
telis-tele bölcs és érett képletekkel,
őshonos virágok,
jóllakott csillagok képeivel.
Okos ábrák, meredek görbék,
szabadon keringő űrhajók,
a vasalt ismeretek terítik be
panasszal teli színes éveimet.

 „…értelmetlen minden óra,
minden perc, amely megíratlan
múlik el.”
(J. A. jegyzeteiből)

átszínezhető volna csak,
átfesthető,
mint táblaképeken
a tér, a fény, a láz,
le nem törölhető
most már sosem az a
túlzottan is korai lángolás,

K. L.: - A háború után a magyar irodalomban új költőnemzedék indult. Ennek egyik legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja Nemes Nagy Ágnes. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét magasztaló kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék című antológia, az akkor élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét megteremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?

Földszintes utcák, közkút, sétatér,
zálogházak, kórházak, árvaházak,
sikátorok, amint egy nyári dél
száz év előtti napfényében áznak,
hordókat szállító lovas szekér,
nyár végi földutak és gömbakácok
emlékei egy kilobbant tudatban,
amely így általuk viszonylag halhatatlan.
És mintha csak álombéli terek
lennének, több helyszín egymásba olvad.

A furcsa az, hogy mindent ismerek,
a gangot, ahol szőnyeget porolnak,
muskátli nő ládában, kisgyerek
guggol, rozzant bicikli dől a falnak,
a szennyvíz vájta árkot a hosszú udvaron,
a rozsdás pinceablakok virágszirom
alakú szellőzőnyílását. Őszi réten
a tábortűz lángját. Vonatfülkék kopott,
rossz szagú plüssét (a szemközti képen
a Vár vagy egy vitorlás), a Röltex boltokat,