Irodalom

Kétféle avantgárd van, egy valódi és egy hamis. A valódi odáig száll le a pszichében, ahol a dadogás lakik, amelynek az elszótagolásához az ún. új eszközök, ilyen-olyan nem hagyományos módok kellenek. A másik: csakugyan dadog, fecseg, lotyog, írja, ami eszébe jut, maga a felszínesség, amely újdonság formájában adja el magát, blöff, hülyeség.

Baudelaire költészete maga a klasszikus világosság; az irodalomtörténészeknek és tanulmányíróknak könnyű volt a Les Fleurs du Mal végleges meghatározása. Mikor a verseskönyv harmadik magyar kiadása alkalmából ismét igyekszünk ezt a költészetet egy nagy definícióba rögzíteni, célunk az, hogy Baudelaire-en keresztül, akit a Nyugat nemzedékének három nagy költője tett végérvényesen magyar verseskönyvvé, ennek a nemzedéknek költői ízlését, alapelveit, stílusát egy „ave atque vale” formájában (Swinburne is ezekkel a szavakkal fordult a francia költőhöz) összefoglaljuk – hiszen Baudelaire a Magyar Modernségnek is bibliája lett –, e „virágokban” egyszerre érezzük mindazt, ami a magyar irodalom „újszerűségét” is alkotta, érezzük még ma is az újonnan felfedezett területek fölötti örömet, a merészséget, kalandot, vállalkozást, kacér anarchikumot – és ugyanakkor azt is, hogy ez már valahogy a múlté, befejezett, kész dolog, megfagyott csoda, lezárt minta, amely nélkül azonban nem lett volna magyar irodalmi modernség. Mikor az Előhangban először említi az ördögöt, rögtön elénk ömlik a „modern” érzésvilág egész összetettsége, azé a modernségé, melyről oly könnyű azt mondani, hogy „rendkívül szétfolyó” fogalom, és közben mégis mindnyájan oly pontosan tudjuk és érezzük, hogy mi az? És hogy ez így van, az elsősorban A romlás virágai-nak köszönhető.

A mai, magát posztmodernnek mondó teória egyik kedvelt fogalma a költő személytelensége. Ez némely jeles tudós szerint annyit jelent, hogy a szerzőnek nincsen köze az általa létrehozott műhöz, mert a mű önmagát hozza létre a nyelvből – más megfogalmazás szerint minden művet a nyelv hoz létre –, a létrejött műalkotásnak jelentése nincsen, hiszen nincsen szerzője, aki jelentést adott volna neki, a jelentést minden olvasó magának hozza létre az olvasási folyamat – a varázsszóként használt recepció – során.


Apostol Pál felvétele

A művek csak a nyelvvel és egymással vannak kapcsolatban – újabb varázsszó: intertextuálisak egymással –, s ha nem képviselik a személyiséget, nem személyesek, akkor még erősebb elvárás feléjük, hogy ne merjenek megszólalni egy közösség (nép, haza stb.) érdekében sem. Ennek a személytelen költőnek első magyar képviselőjét találják meg a Nagy Elmélet hirdetői Weöres Sándorban, aki valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, de csak azért, hogy személyiségének valamely aspektusát még jellegzetesebben artikulálhassa. Egész költészetének talán legszebb szerelmes verse A paprikajancsi szerenádja, mert a kis termetű, nőies hangú költő mélyen át tudta élni a nem-macsó férfi kínjait. De megírta a paprikajancsi ellenpárját is, a macsó férfit – őt vágyakozásból – a Grancorn lovag-ban, megkísérelte átélni a női lélekben és testben létezést a Psyché-ben, a még csak kamaszodó gyermek első erotikus élményeit a Fairy Spring-ben, és végül világban bujdosó, énjét kereső alteregóját az önéletrajzként megírt Bolond Istók-ban. Mindezekben a szerepversekben az élet különféle területein megélhető élményeket rögzítette, és minden „személytelennek” mondott arcképben fellelhetők a költők saját vonásai, az emberlét teljessége átélésének vágya. De nemcsak az emberlét teljességét akarta megélni, hanem az egész világ minden létezőjével együtt tudott érezni. Amiként azt a De profundis gyönyörű vallomásában írja:Kóbor macska szívja csibe vérét:

József Attila

Íme, hát megleltem hazámat

Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy új világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Így éltem s voltam én hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.

1937. november 24.

Ellentétben azzal a kissé érdes megjegyzésemmel, amelyet a Nagyon fáj értelmezésében1 helyeztem el – hogy tudniillik a magasfeszültségétől „érintésveszélyes” művet úgy kerülik a verselemzők, mint macska a forró háztetőt –, sokkal megértőbb és óvatosabb vagyok az Íme, hát megleltem hazámat esetében. Megértem azokat, akik nem szívesen boncolgatják az öngyilkosságra készülő József Attila költői búcsúlevelét. Szívszorító fölidézni, hogy 1935 óta lassanként eluralkodó halálvágya miként rajzolódik ki az utolsó versben határozott kontúrokkal, s hogyan lesz végleges és visszavonhatatlan az elhatározás.

Az ilyen kritika – KRITIKA???!!! – olvastán a diplomát szerzett, hivatásos műbíráló elhúzza a száját:

– Hapacsolás – mondja mély megvetéssel, ha finom akar lenni. Ha nem akar finom lenni, nyíltan a szemünkbe vágja: – Esszé, ilyet a Tandori verebe is tud!