Irodalom

(Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként)

„Ez az alapítvány bizonnyal mindig sok kritikának lesz kitéve: mert a bírálónak mindig jogában áll csupán egy szempontból kritizálni, de az alapítványnak nem áll jogában csupán egy szempont szerint választani” – jósolja meg Babits a kuratórium jövőjét 1929 januárjában, az első díjkiosztás alkalmával.1 A jóslat valóra vált, ettől kezdve a napi- és hetilapok, az irodalmi fórumok kétségtelenül egyik legtöbbet vitatott eseményévé lett a Baumgarten-díjak kiosztása.

Most, hogy újraolvasom Nagy Gáspár leveleit, óhatatlanul visszagondolok megismerkedésünkre – és meglepődve állapítom meg: képtelen vagyok felidézni első találkozásunkat. A Hitel díjátadóján nem volt ott, amikor – talán húsz éve – egy pályázat eredményhirdetésén először találkoztam a lap akkori szerkesztőivel. Későbbi alkalmakat azonban megőrzött emlékezetem: könyvbemutatót az Írószövetségben; költői estet a Fészekben; a Deák téri metró mozgólépcsőjét, ahonnan átkiabáltunk egymásnak; a költészet napját a szombathelyi Martineumban; Novákfalvát a Szent Vid alatt; a Váci utca puccos kirakatait, ahol megörülve egymásnak megálltunk pár percre, amiből pár óra lett; író–olvasó találkozót a Berzsenyi könyvtárban és így tovább.

A Gilgames-eposz mélyrétegeiről

Történelmi előzmények

1872 novemberében George Smith angol asszirológus a British Museum archeológiái anyagában a Bibliából ismerős szöveg­részletre bukkant: „Niszir hegyén megállt a hajó, Niszir hegye megállította a hajót, nem hagyta mozdulni… A hetedik nap érkeztével elengedtem egy galambot. A galamb elrepült, de nem akadt száraz helyre, nem volt, hát visszatért…” A töredékek alapján megállapította, hogy egy addig ismeretlen verses epikai művet fedezett fel, amelynek egy Gilgames nevű hérosz a főalakja.

Gyakran kell hümmögnöm a mai (irodalmi) világban (is). Öröm és kétely rág egyszerre, vagy olyan gyors váltakozással, hogy csak kapkodom a fejem. Amikor először olvastam egy irodalmi orgánum ön-beharangozó cikkében, hogy a Nyugat hagyományát kívánja folytatni, mélységes boldogság fogott el. Nohát! Hogy ezt megértem! – rikkantottam magamban, mint mostanság annyiszor. Amikor azonban harmadszor olvastam egy harmadik irodalmi (?) orgánum reklámjában a Nyugatot mint eszményképet, valahogy elbágyadtam. Mi ez? Itt mindenki, de mindenki, felül- és aluljárókban, a Nyugatot folytatja? Nem kéne egy kicsit jobban vigyázni fogalmak és eszményképek szédületes inflációjára? Mi több: hamisodására?

Kétféle avantgárd van, egy valódi és egy hamis. A valódi odáig száll le a pszichében, ahol a dadogás lakik, amelynek az elszótagolásához az ún. új eszközök, ilyen-olyan nem hagyományos módok kellenek. A másik: csakugyan dadog, fecseg, lotyog, írja, ami eszébe jut, maga a felszínesség, amely újdonság formájában adja el magát, blöff, hülyeség.