Bár tudjuk, hogy véletlen, mégis utalunk rá, 1934 éppen fél évszázaddal előzte meg az orwelli 1984-et.. A hivatalos szovjet történetírás szerint ez volt a „nagy fordulat” utolsó éve. 1929 és 1933 között „a főbb mutatókat tekintve” sikerült négy év alatt teljesíteni az első ötéves tervet. Szétzúzták a „bal- és jobboldali elhajlókat”, száműzték Trockijt, aki 1929 elején hagyta el a Szovjetuniót, „leleplezték” a lenini gárda utolsó jelentős tagjait, Zinovjevet, Buharint, Kamenyevet. 1929 decemberében óriási pompával ünnepelték meg Sztálin 50. születésnapját. Vérrel-vassal megvalósították a kollektivizálást, sok millió áldozattal, a termelés súlyos visszaesése árán. Ismét bevezették a „passzportot” (személyi igazolvány), amit pedig a cári rendőrség szégyenletes intézményeként azonnal eltöröltek a forradalom után. A passzportot csak városlakók kaphatták meg, hogy a parasztok ne mozdulhassanak a helyükről.

Óriási elnyomó apparátus épült ki, minden társadalmi ellenőrzéstől függetlenül, közvetlenül Sztálin irányítása alatt, amelynek kihallgatói és vallatói akármikor elbánhattak a párt és az állam vezetőivel, tisztviselőivel. Egymást követték a perek a különféle ipari „kártevők” (értsd: mérnökök, tudósok, műszakiak) ellen, nem kevés végrehajtott halálos ítélettel. Az országban az egykori beszámolók szerint „mindenki félt”, az egyszerű emberek éppúgy, mint a káderek. Az avatatlan szemlélő afféle steril nyugalmat láthatott, a jóságos, egyre csak népe jólétén munkálkodó Sztálin imázsával. Akik viszont valamelyest közelebb tudtak kerülni az élethez, vagy mélyebben elgondolkodtak a látottakon–mind Gide, Istrati vagy Illyés Gyula és Nagy Lajos, hamar felismerték a valóságos mozgatórugókat, és be is számoltak Sztálin mérhetetlen kultuszáról, a demokrácia teljes hiányáról, a nagy áldozatok árán is csupán szűkös életről. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk–másképp nem érthetnők például Szása viselkedését, hogy sokan önzetlenül, megszállottan hittek a szocialista alapgondolat helyességében, a világforradalom elkerülhetetlen győzelmében, ami minden problémát megold majd, és a földgolyó összes népét egyetlen testvéri ölelésben egyesíti. Ezek a gondolatok (nem nehéz a megfelelőjükre rátalálni hazánk történetében 1945 után) még azokat a nyilvánvaló problémákat, nélkülözéseket, hiányokat is ellensúlyozták, melyekkel az egyszerű szovjet polgár minduntalan találkozott. Az emberek keveset tudtak hazájuk valóságos életéről (a falvakban történt népirtásról, a gyorsan szaporodó táborokról csak szórványos híreik lehettek, és azokat sem volt ajánlatos továbbadni), és elhitték Sztálinnak, hogy „az élet könnyebb és vidámabb lett”. Büszkeségre adott okot, hogy a Szovjetuniót, amely a forradalom után csaknem ki volt közösítve Európából,fokozatosan elismerték (1933 végére már az USA is), és hogy a polgárháború viszontagságai után sikerült egy erős hadsereget kiépíteni, közeledni a nagyhatalmi státusz felé. 1934 szeptemberében a Szovjetunió a Népszövetségnek is tagja lett (majd a szégyenletes finn háború idején fogják kizárni). Az egyszerű szovjet ember úgy érezte, hogy az élet viszonylag elviselhető; belátta, hogy a polgárháború idején lerombolt országot nehéz volt újjáépíteni, és tudomásul vette azt is, hogy nagy pénzeket kell költeni a hadi kiadásokra. Ami a körülötte csapkodó letartóztatásokat illette, félig-meddig elhitte a minapi jó szomszédjáról, barátjáról, kollégájáról, hogy valóban „a nép ellensége” lehetett és a kötelező gyűléseken maga is elátkozta őket. Tette ezt, amíg rá nem került a sor. . .Ezek után lássuk, mi is történt 1934-ben. Januárban tartották a párt XVII. kongresszusát („a győztesek kongresszusát”, ahogyan Sztálin könnyedén elnevezte). A főtitkár beszámolt a szocialista iparosítás és kollektivizálás sikereiről, a különböző „elhajlók” szétveréséről, a Szovjetunió nemzetközi tekintélyének növekedéséről. Volt azonban itt egy szavazás is, amelyről egészen a legutóbbi időkig hallgatott a szovjet történetírás. A küldöttek közül több százan szavaztak Sztálin ellen, és Kirovot szerették volna a helyén látni. A Sztálinhoz hű apparátus azonban meghamisította ezt az eredményt, így Sztálin továbbra is főtitkár maradhatott. (Nem ez volt az első ilyen melléfogás,  Lenin halála után éppen Zinovjev és Kamenyev volt az, aki nem hozta napvilágra Lenin „végrendeletét”, amelyben Sztálin leváltását javasolta; nem tudták, hogy ezzel saját halálos ítéletüket készítik elő. . . ) 1934. június 8-án törvényt fogadtak el, amely szerint a „hazaárulásért” csupán egyetlen megtorlás eszközölhető, a halálbüntetés. (Korábban átnevelő táborokba küldték a vétkeseket. Ettől kezdve a családtagok is feleltek az elkövetett bűnökért (e törvény alapján kerül majd lágerbe Buharin felesége, Trockij unokája, a kivégzett katonatisztek összes családtagja). 1934 augusztusában került sor az I. szovjet Írókongresszusra,ünnepélyes külsőségek között, külföldi meghívottakkal, Gorkij vezetésével. A kor ellentmondásosságára jellemző, hogy az írók jelentős része ujjongva, lelkesen csatlakozott a szövetséghez, amelyből csakhamar félreállították magát Gorkijt (előbb házi őrizettel, majd fizikai megsemmisítésével). A szövetség nemsokára afféle írói minisztériummá változott, amelyben saját kebelbarátjaik súgták be, ítélték el írótársaikat. Az Írószövetség létrehozása csupán logikus folytatása volt a sztálini gleichschaltoló politikának, amelynek értelmében mindenkit és mindenütt könnyen ellenőrizhető, irányítható intézményekbe kellett kényszeríteni. 1934. december 1-jén pedig megölték azt a Szergej Kirovot, aki az év elején Sztálin vetélytársának látszhatott. Cui prodest? Kirov alakját az eltelt évtizedek alatt olyannyira benőtték a legendák, "A nagy hazafi"-típusú filmek, hogy igazi személyiségét már aligha lehet rekonstruálni. A hivatalos mártirológia szerint Sztálin hűséges, lánglelkű követője volt, akit éppen ezért öltek meg a nekivadult trockista-zinovjevista ellenzékiek. A Sztálinnál hét évvel fiatalabb Szergej Mironovics Kirov (halála idején 48 éves volt) valóban az új vezér környezetéhez tartozott, családjaik összejártak, Sztálin atyailag pártfogolta emberét. Kirov mások előtt is gyakrabban dicsőítette Sztálint, a XVII. kongresszuson mondott felszólalásában „minden idők és népek legnagyobb emberének” nevezte, elítélte és leleplezte a pártbéli ellenzéket, Zinovjevet, Kamenyevet és társaikat. Kiváló szónok, előadó volt, maga mellé tudta állítani az embereket. Sztálin nem véletlenül nevezte ki éppen őt 1926-ban a fontos leningrádi pártszervezet élére, sokat várt tőle, nem utolsósorban azt, hogy letöri az örök ellenzéki péterváriak szarvát, és Leningrádot másodrangú vidéki várossá süllyeszti. Ekkor azonban megismétlődött Thomas Becket és II. Henrik története, ahogy a király által az egyház élére állított ivócimbora az angol egyház igaz, a királlyal is szembeszálló vezetője, majd mártírja lett, ugyanígy Kirov is tősgyökeres leningrádivá változott, aki magába szívta a város kifinomult kultúráját, megvédte íróit és művészeit. És még az„ellenségekkel” való leszámolásban is emberségesnek mutatkozott: nem követelte senki vérét. Az ő életében nyilvánvalóan nem lehetett volna nyilvánosan elítélni a különféle „elhajlókat”, különösen kirakatperekben nem. A pártban és a városban valóban szerették, amihez hozzájárulhatott, hogy a grúz Sztálinnal szemben ő orosz származású volt. Emellett sokat is tett Leningrádért: gondoskodott megfelelő ellátásról, munkahelyekről. De Kirov aligha emelt volna kezet Sztálinra. Amikor a kongresszus előtt és alatt különféle baráti megbeszélésekre került sor, és felmerült Sztálin „feljebb buktatása”, valamint a tényleges hatalom Kirovnak történő átadása, maga Kirov nem helyeselte ezeket a terveket, nem tört a főhatalomra. Ugyanakkor nem lehettek illúziói aziránt, hogy Sztálin tud ezekről a megbeszélésekről, és ismernie kellett a főtitkár könyörtelenségét, azt, hogy az osztatlan hatalomért mindenre képes. 1934-ben Kirov többeknek elmondta,hogy alighanem megölik, és nem jósolt magának hosszú életet. . .Ebben az évben – mint azt később összegezték – többször is történtek „furcsa események”, balesetek Kirov körül, de az összes incidensből épen és sértetlenül került ki. Ekkor bukkant fel egy Nyikolajev nevű pszichopata fiatalember, az Oswaldok, Sirhan Sirhanok fajtájából. Az idegbeteg, hisztérikus, a pártból kizárt, majd visszavett, az életben boldogulni nem tudó gyilkos jelöltnek „illetékes személyek” megmagyarázták, hogy Kirov nemcsak az ő személyes karrierjének, de a pártnak és az országnak is az útjában áll, hogy Kirov álcázott ellenforradalmár, ráadásul Nyikolajev feleségének a szeretője. . .A leningrádi védelmi szolgálathoz a Kirovhoz hű Medvegy helyetteseként kineveztek egy kalandort, bizonyos Zaporozsecet, aki csakhamar önállóan kezdett tevékenykedni, nemcsak Medvegynek, hanem magának Kirovnak a tiltakozása ellenére. Nyikolajev„ valakiktől” töltött pisztolyt kapott, ráadásul olyan álcázott táskával, amelyből pillanat alatt elő lehetett rántani. Nyikolajevet aztán kétszer is feltartóztatták Kirov testőrei, a pisztolyt is megtalálták nála, de „valakik” utasítására nyomban szabadon kellett engedni. A merénylet napján, december 1-jén Nyikolajev egész nap ott kóborolt a Szmolnij épületében, ahol Kirovnak aktívaülést kellett tartania, de jövendő gyilkosát senki sem utasította ki. Nem sokkal a gyilkosság előtt Kirov hű testőrét, Boriszovot „valakik” feltartóztatták, így aztán Kirov magára maradt, amikor Nyikolajev hátulról agyonlőtte. A gyilkosságról kiadott első közlemények  –még mielőtt bármiféle kihallgatásra kerülhetett volna sor – már a trockista-zinovjevista elhajlók ügynökeként jellemezték Nyikolajevet.  Még aznap Leningrádba indult Sztálin, Molotov, Vorosilov, Zsdanov (Kirov leendő utódja a leningrádi párttitkár posztján), Visinszkij (a kirakatperek leendő vérbírája), Jezsov (az eljövendő nagy terror fő ügyintézője). Sztálin személyesen hallgatja ki Nyikolajevet (nyilván azt mérlegeli, alkalmas lehet-e nyilvános perre), aki kétségbe esetten erősítgeti, hogy a csekisták beszélték rá tettére. Erre az eszméletlenségig összeverik (Sztálin rúg bele elsőként), majd amikor csodával határos módon mégis életben marad, megpróbálják „meggyúrni”. El is érik, hogy Nyikolajev monoton hangon ismételgeti: egy leningrádi terrorista centrum bízta őt meg Kirov megölésével, és ugyanez a centrum később meg akarta gyilkolni Sztálint, Molotovot, Vorosilovot és Kaganovicsot is. Ám a gyilkos folyton „visszaesik”, tehát megbízhatatlan, végül rövid úton elítélik és még aznap éjszaka kivégzik. Amikor a halálos ítéletet meghallotta, Nyikolajev felordított:„Becsaptak! A szemetek becsaptak! Három évet ígértek, és most. . . ” Nyikolajevvel és néhány társával még nem ért véget a kivégzési hullám. Amikor kihallgatásra viszik Kirov testőrét, Boriszovot, „autóbaleset” áldozata lesz, miközben mindenki más, aki ott ült az autóban, életben marad. . . Eltűnnek Kirov testőrei, a leningrádi NKVD vezetői, azután azok is eltűnnek, akik őket felváltották, mint ahogy eltűnik a megtorlás első vezetője, Jagoda (nyilvános perben ítélik halálra), de aztán eltűnik az őt letartóztató Jezsov is. Csak olyanok maradtak életben, akik másoktól hallottak fontos részleteket, és elég okosak voltak, hogy hallgassanak, olykor egészen haláluk napjáig. A teljes igazságot még a hatalma csúcsán levő Hruscsovnak sem sikerült kiderítenie. A XX. kongresszuson mondott „titkos” beszédében utalt a Kirov-gyilkosság körüli tisztázatlanságokra, méghozzá olyan hangsúlyokkal, amelyek Sztálin bűnösségére engedtek következtetni. Létre is hoztak egy különbizottságot, amely néhány évig kutatta az egykori eseményeket és hatalmas anyagot gyűjtött össze, több mint háromezer tanút hallgattak ki, rengeteg volt az ellentmondás, egymást kizáró vallomás, de voltak kétségtelen, sőt perdöntő anyagok is. Ám a bizottság jelentését sohasem hozták nyilvánosságra, és erről állítólag maga Hruscsov döntött, kijelentvén: „Amíg a világon fennáll az imperializmus, ezt a dokumentumot nem tehetjük közzé.” Bizonyítani tehát most szinte semmit sem lehet. Ismerjük viszont a következményeket: Kirov meggyilkolásának ürügyén minden korábbinál könyörtelenebb törvényeket fogadtak el „a terror elleni harcról”: a nyomozásokat gyorsítottan kellett lefolytatni, és az ítéletet azonnal végre kellett hajtani. Kegyelmi kérvényt nem lehetett benyújtani. Hivatalos adatok szerint 1935 januárja és 1941 júniusa között mintegy húszmillió embert ítéltek el, közülük hétmilliót halálra, a többiek lassabban pusztultak el a lágerekben,(összehasonlításképpen: a hatalmát szintén provokációval–a Reichstag felgyújtásával–megszilárdító Hitler mintegy 200 000 politikai ellenfelét pusztította el. Sztálin nemcsak a legfelsőbb szinten irtotta ki politikai ellenlábasait, hanem  lényegében az apparátus lecserélését is kivégző osztagokkal és életfogytiglani ítéletekkel oldotta meg. Sokan említik a paradoxont, hogy a Vezér által vágóhídra küldött emberek őt éltetve haltak meg. Annak, hogy Sztálin olyanokat is bűnösnek talált, akik sohasem lázadtak fel ellene, szintén megvolt a maga szörnyűséges logikája. Hiszen a forradalom főemberei között korántsem az elsők közé számító Sztálin éppen azáltal tudott felemelkedni, hogy kezébe kerítette a pártapparátust, amelynek a csillogó Trockij, Zinovjev, Kamenyev vagy Buharin nem sok jelentőséget tulajdonított. A főtitkári cím akkoriban nem sokat jelentett, az igazi hatalom a Népbiztosok Tanácsának kezében volt. Sztálin azonban a szerénynek látszó poszton „felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében” (Lenin felismerése a „Végrendelet”-ben). A harmincas évek elején pedig – az események előtt járva – rájött, hogy az őt egyébként kiszolgáló, de még politizáló, gondolkodó apparátusi embereket teljesen tőle függő, minden utasítást gondolkodás nélkül végrehajtó csinovnyikokkal kell lecserélnie. „A jelenlegi apparátus – gondolja végig monstruózus tervét – elöregedett,megfáradt. Ezek a régi káderek nagyon mély gyökeret eresztettek, ezek tartanak össze a leginkább, ezek nem hagyják el helyüket egykönnyen, őket el kell eltávolítani. De ezek mindörökre megbántott, mindörökre bosszút forraló, potenciális halálos ellenségek maradnak, akik bármely pillanatban a mellé fognak állni, aki fellép ŐELLENE. Meg kellőket semmisíteni. Akadnak majd köztük a múltban nagy érdemeket szerzett emberek is, a történelem ezt majd megbocsátja Sztálin elvtársnak. Az ő múltbéli érdemeik most károsak a párt ügyének, azt hiszik magukról, hogy ők az állam sorsának irányítói. Ezért le kell őket váltani, leváltani, vagyis megsemmisíteni.”És minthogy a XVII. kongresszuson Sztálin még nem tudta igazán befolyásolni a Központi Bizottság „személyi állományát”, később számolt le azokkal, akik akarata ellenére kerültek a vezetésbe, és az egyetlen szavazáson, amelyen megtehették, ellene is voksoltak – a beválasztottak túlnyomó többségét halálba küldte. (Az már a történelem fintora, hogy a Sztálin halálát követő utódlási harcban megint csak Hruscsov győz, aki a pártapparátus élén áll. Az pedig igen kegyetlen ismétlésnek bizonyult, hogy Mao Ce-tung a Sztálinéhoz hasonló logikával indította el az „össztüzet a vezérkarra” a „kulturális forradalom” idején.) Bármennyire szerette volna a hivatalos történetírás „megfordítani” az eseményeket, vagyis jogos bosszúként feltüntetni a nagy terrort, logikus, hogy ez a gyilkosság ürügyként szolgált a régóta eltervezett leszámoláshoz. Cui prodest – kinek volt hát érdeke Kirov eltüntetése? A válasz egyértelmű: Sztálinnak és közvetlen környezetének. Kirov reális várományosa lehetett volna a „trónnak”, népszerű volt, sokak számára rokonszenves, ráadásul a nép által hőn óhajtott enyhébb irányvonal képviselőjének látszott. És ebből a szempontból tökéletesen mindegy volt, hogy maga Kirov–néhány tüzes, „pártszerű” veszekedéstől eltekintve–sohasem került szembe Sztálinnal, vitte a „vonalat”. Sztálin tudta, hogy az események logikája óhatatlanul szembefordítja majd őket, és nem várta meg, amíg késő lesz. Más, ennél mélyebb megfontolás is hajthatta a Vezért, amikor a maga módján beosztottai tudomására hozta, mit is akar voltaképpen. (Emlékezzünk rá: II. Henrik király is csupán annyit mondott négy mindenre kész lovagja előtt, hogy elege van Becketből. . . ) 1934-re bekövetkezett valamiféle konszolidáció a sok-sok erőszak és vérontás után. Már likvidálták a kulákokat, a műszaki értelmiség ellen indított perekkel elérték, hogy mindenki rettegve tette a dolgát a gyárakban, hiszen már két-három késésért is munkatábor járt. Az ország pisszenni se mert, de azt azért megkérdezte: minek ez a rettentő elnyomása szocializmust építő országban, hol az ellenség? És ebben a kérdésben kimondatlanul az is benne volt, hogy más vezető kellene – Sztálinnak persze óriási érdemei vannak, viszont, ahogy már Lenin is megmondta, rendkívül durva és könyörtelen. Sztálinnak tehát új ellenséget kellett találnia, és mivel külső vagy osztályellenség már nem volt, a párton belül kereste és találta meg azt. . . Az újabb vérfürdőhöz azonban olyan ürügy kellett, amely az egész országot felkavarja, és hihetővé teszi, hogy a Leninnel vállvetve harcoló forradalmárok, önfeláldozó pártemberek, egyszerű munkások az imperializmus fizetett ügynökei. Így született a tulajdonképpen egyszerű, de ördögien zseniális terv hagyni megölni Kirovot, hogy az azt követő megtorlást éppen az ő mérsékeltebb vonala ellen lehessen felhasználni, és ily módon Sztálin illegitim hatalma életfogytiglan meghosszabbodik (tudjuk, hogy korlátlan uralkodása még csaknem két évtizedig tartott). Az nyilvánvaló volt Sztálin számára, hogy Kirovot nem állíthatja félre, nem tartóztat-hatja le, ez azonnal kirobbanthatta volna a bizalmi válságot. Kirovot pszichopatának, magányos gyilkosnak „kellett” megölnie, aki ráadásul pártkörökben is megfordult, tehát könnyen összekapcsolható misztikus centrumokkal. Ha Nyikolajev nem lett volna, valaki hasonlót kellett volna találni, így viszont csak arra kellett vigyázni, hogy ez a született balek valahogy mégis végre tudja hajtani a gyilkosságot, majd elfoghassák és megvádolhassák. Ribako igen visszafogottan ábrázolja Sztálin és Kirov kapcsolatát, és magának Kirovnak a gondolatait, még a látszatát is kerüli, hogy tragikus történelmi hőseinek szájába rágjon valamit. A meglévő, dokumentálható tények egyirányú csoportosításával éri el célját, értelmez, sőt sugall bizonyos tényeket, de nem vonja le a végkövetkeztetést. Rendkívül jellemző, hogy amikor a Spiegel1987-ben interjút készített az íróval ,és a riporter óvatlanul megjegyezte: „az ön műve azt a következtetést sugallja, hogy a gyilkosság végrehajtói titkosszolgálati emberek voltak, akik Sztálin parancsának engedelmeskedtek”, az író hevesen tiltakozott: „Ahhoz, hogy azt állíthassuk, Sztálin gyilkoltatta meg Kirovot, írásos bizonyítékokra lenne szükség. Ilyenek nincsenek és egyféle esetben valószínűnek tarthatjuk, hogy nem is lesznek. . . Marad a logika. Kinek használt ez a tett? Bizonyosan akadnak majd olvasók, akik arra következtetnek, hogy Sztálinnak használt a legtöbbet. Mások azonban talán úgy vélik, Sztálinnak egyáltalán nem volt szüksége erre a gyilkosságra. Egy szó mint száz, az ügyben az olvasónak kell önállóan döntenie. ”Az Arbat gyermekeiben Kirov tele van balsejtelmekkel, semmiképp sem akar Sztálin közelében maradni, és azt sem vállalja, hogy Sztálint utólag a Kaukázuson túli bolsevik mozgalom vezetőjévé kiáltsa ki – végezze csak el ezt a mindenre kapható Berija. Töprengéseinek logikája azonban óhatatlanul el kell hogy vezesse őt az őrségváltás szükségességéhez és annak felismeréséhez is, hogy ő maga alkalmasabb lenne az országvezetőjének. Érzi, hogy a szeszélyes, gyanakvó, mindenre képes Sztálint le kellene váltani, de úgy gondolja, hogy Sztálin irányvonala alapjában mégis helyes; tehát az őrségváltásnak az ország szenvedné kárát. Ugyanígy Sztálin sem cinikus gyilkosként gondolkodik – éppen csak utálja Leningrádot, amelynek kulturált vezetői már nemegyszer akadályozták rejtettebb terveit; és nem szenvedheti Kirovban azt, hogy hozzáidomult a „pétervári szellemhez”. Sztálin nem ad ki utasítást gyilkosságra, de céloz rá – látszólag Kirovot féltve-őrizve, hogy „a trockista kígyó, amelyet Kirov elvtárs a keblén melenget, megmarhatja magát Kirov elvtársat is. . . ” Mondja pedig ezt Jagodának, a belügyi népbiztosnak, aki mindent ért, és cselekszik, pontosabban – hiszen ez volt a nagy terv lényege – nem cselekszik. A könyv – ha az Utóhangot nem számítjuk azzal zárul, hogy Szása Szibériában értesül Kirov meggyilkolásának híréről. A hivatalos közleménybe belegondoló száműzöttek hamar felfedezik az egyes mondatok között a belső ellentmondást. („A gyilkos személyét még nem ismerik, de már tudják, ki bérelte fel. ”)

(Részlet Balcsi György Kiátkozott könyvek Ribakov: Az Arbat gyermei című fejezetéből (Kindle-varázs Kiadó, Budapest, 2019)