Próza

Mi kelti fel egy serdülő srácban az érdeklődést egy lány iránt, és miért éppen ő, nehéz megmondani. A vonzalom elementáris erővel támadhat fel olykor, és ennek az okát a felek nem nagyon kutatják. Mi sem tettük ezt. Ma mégis érdekel melyek a szerelmi állapot meghatározói, minek lesz a kölcsönös érzés megjelenésében, a kapcsolat alakulásában elsődleges jelentősége. Ma már tudom a beteljesületlenség miatti feszültség hajtja a feleket. A szerelmesek viselkedését az vezeti, hogy létrehozzák és fenntartsák egymásban a kölcsönösség érzését. Szárnyaik nőnek, örömmel várják a találkozásokat, másképpen látnak, gondolkodnak, mint előtte. A legbelsőbb én kitágulása ez, szomjas, testetlen vágyódás valamiféle, meglepetésszerűen érkező sajátságos állapot eljövetelére.

A nyolcvanas évek elején sógorom egy olasz nőt vett feleségül és Itáliába költözött. Amikor Milánóban kellett töltenie néhány hónapot, gyakran felkereste Gyula bácsit, akinek a címét még Pesten kapta meg, húga egyik szomszédjának volt szegről-végről a rokona. Jól összebarátkoztak. Gyula bácsii sokat mesélt a gyermekkoráról, amikor még Pestújhelyen élt a szüleivel. Elmondta, hogy együtt nőtt fel, a vele egyidős, s náluk lakó Csermanek Jánossal4, a későbbi első titkárral, Kádárral.

Pistivel kettesben utaztunk 1979-ben nyugatra. Párizsban legalább tíz napot kellett töltenünk, mert a kedvezményes vonatjegyünket csak így érvényesíthettük. A szálódában egy tágas szobát kaptunk, ami a mi pénztárcánknak egy kicsit drága volt, de gondoltuk néhány napot tölthetünk a kényelmében. A szoba mind a két oldalát szárnyas ajtók határolták, utalva arra, hogy apartman volt korábban. Így persze minden szó áthallatszott. Furcsa volt, mert a szomszédból magyar hangok jöttek, először csodálkoztunk ezen, de aztán rájöttünk, hogy a szállodánk címét a magyarok egymásnak adták tovább, mi is így kaptuk az ötletet hol érdemes megszállnunk.

Gyakran megkérdezték tőlem: voltál katona? Elég bizonytalanul szólt mindig a válaszom: igenis meg nem is. Annak idején a legfontosabb motiváció, ami minket arra késztetett, hogy jelentkezzünk valamelyik főiskolára az volt, hogy szerettük volna elkerülni a katonai szolgálatot. Akkoriban két évet kellett kihúzni a mundérban. Sőt azok a pechesek, akiket a határőrséghez soroztak be három évet kellett szolgálniuk. Amikor felvettek a főiskolára az öröm, amit átéltem nem kis mértékben annak szólt, hogy konstatálhattam megkönnyebbülve, nem kell a besorozástól, legalább egy ideig tartanom. Teljesen elfecsérelt időnek véltük a katonaság kötelékében eltöltött időt. Persze utána sem szűnt meg a félelmünk, hiszen időnként az úgynevezett összeírásra szólító értesítés után el kellett mennünk a kiegészítő parancsnokságra.

Az a nap látszólag ugyan olyan volt, mint a többi. Mikor megcsörrent a telefon, nem gondoltunk rosszra. Igaz, a vattás felhőtakaró az alacsony égen komor hangulatot adott. A doktornő volt a kórházból: – Meghalt, ma hajnalban. Miért nem jöttek be hozzá, úgy várta. – Feri bácsi megtiltotta. – Pedig valami fontosat akart közölni veletek, azt hiszem.... - hangja nagyon messziről jött, rekedt volt, hallani lehetett a mindegyre megszűnő és újra megerősödő leheletének zaját. Igen jó barátnők voltak. Nem ért minket váratlanul a hír, hosszú hónapok teltek el a műtét óta, de az állapota nem javult.