Próza

I.
Így történt, láttam.

A végtelen űrben hangtalanul forogtak el a sötét korongok: túl a láthatáron felbukott Fényes Valóság, amit csak tudni lehetett, ránézni nem. Kezdődött a hangverseny: előbb halkan, aztán egyre merészebb, követelőbb vidámsággal. Kezdte a Tarajos, hosszú, hetyke kukurikú – utána belevágtak a disznók. Aztán gágá és kotkodács – pár perc múlva élt az udvar, cuppogott a sár, az itatóban locsogott a víz, lefetyelő csőrök habarták. A kerítés lécein át megjelent Nagy Tollas és Pici Pelyhecskék, csipogva, lázas fontoskodással.

Fájl:Karinthy Frigyes író.jpg – Wikipédia

Emléktöredékek Vekerdi Lászlóról

Őrzöm ezt a fényképet. A nyolcvanas évek közepén készülhetett. A Kossuth Klubban ülünk egymás mellett, valamilyen előadást hallgatunk. Előttünk, mögöttünk üres széksorok, mellettünk sincs senki. Előre dőlve székre könyöklünk, jobb kezünkkel a fejünket támasztjuk. Mélabúsan figyelünk. Testbeszédünk kísértetiesen azonos. Vajon milyen előadáson szomorkodhattunk akkor, ott, az utolsó sorokban Vekerdi Lászlóval?
Vekerdi.png

Évekkel korábban kerültünk egymáshoz lélekben is közel. Világosan emlékszem arra az őszi napra, 1977-ben volt, amikor beviharzott a kis cellaszerű szobámba, a Gyulai Pál utca 14.-ben lévő szerkesztőségünkben.

– Olvastam a Dirac-interjúdat, nagyon jó, gratulálok! – lelkesedett… Az előzményekhez el kell mondanom, hogy akkor még kezdő voltam, csak néhány éve dolgoztam a Természet Világa szerkesztőségében, és ez volt életem első tudósinterjúja. Igaz, nem akárkivel készítettem, Paul Dirac-kal, aki a kvantumfizika egyik megalapozója volt, élő legenda, akkor hetvenöt éves. Azon a nyáron az Európai Fizikai Társulat Budapesten rendezte meg a nagyenergiájú fizika konferenciáját, amire díszvendégként meghívták a Nobel-díjas világhírű fizikust. Diracot Budapestre elkísérte felesége, Wigner Margit, az ugyancsak Nobel-díjas Wigner Jenő (az egyik „marslakó”) testvére. A folyóirat szerkesztőjeként tőle könyörögtem ki az interjú lehetőségét. Azt tudtam, hogy Dirac közismerten hallgatag, szófukar ember, arra azonban nem számítottam, hogy kérdéseimre tőmondatokkal, gyakran csak yes és no szavakkal válaszolgat. Azért így is boldog voltam, a beszélgetés azután megjelent a folyóiratunkban.

Sokat vándoroltam fiatalabb koromban, s bármi megelégedve érezzem magamat a szűk, de szerető körben, hol napjaim folynak, vannak időszakok, midőn a vándorlási vágy most is erőt vesz rajtam. Nem mintha kíváncsiságom ösztönözne, s új helyek s emberek ismeretsége után vágyódnám, hanem csak azon élvezetért, melyet sok ideig egy helyen tartózkodva, helyzetünk változtatásában s az utazás egyszerű, de érdekes eseményeiben találunk. Sőt, ha tőlem függ, én inkább oly helyeket keresek fel, melyeket már bejártam, mint egészen ismeretlen vidékeket; legjobban érezve magamat akkor, ha vándorlásaim közt régmúlt napok emlékeivel találkozom, s egyes pontokon azon érzelmek s gondolatok visszhangjai ébrednek lelkemben, melyeket ugyanazon vidék gerjesztett bennem, midőn azt évek előtt először láttam.

I.

Az áruház nyüzsgött a rohanó emberektől. A csillogó díszek mindent beleptek, vakító fényük még nagyobb kapkodásra késztette a vásárlókat, és elnyomta a sötétedő, szürke égen még épphogy áttörő napsugarak szépségét. Nem, rájuk senki sem figyelt. Mindenki a ragyogás, a tarka ruhák, a színes ajándékok felé fordította a tekintetét, nem is sejtve, hogy a homályban van az igazi gyönyörűség, mert a fény csak ott válik igazán értékessé. Itt, bent az égőktől túltelített áruházban már a fényből is annyi volt, hogy értéktelenné vált. Úgy, mint annyi minden más, a huszonöt egyforma ing, az ötven egyforma zokni, a tizenkét egyforma pulóver. De az emberek nem törődtek ezzel. Miért is törődtek volna? Élvezték a csilingelő zenék, a tarka díszek, a karácsonyi nyüzsgés hangulatát.

A templomban egy csoport gyerek betlehemest gyakorolt, mögöttünk emberek gyűltek össze a padokban. Az oltár sötét volt még, csak az örökmécses világított gyenge lángjával. Előttem egy nő a padra borulva imádkozott. A gyerekek befejezték a próbát, és csendesen elvonultak a sekrestyébe. Most már csak halk suttogások hallatszottak. Megszólalt a csengő, felálltunk. Mély hangján búgni kezdett az orgona, miközben fény gyúlt az oltárnál. A szentbeszéd alatt majdnem elaludtam, és láttam, hogy Dorottya is unja már. A pad alatt figyelt valamit, aztán óvatosan lehajolt