Részletek

Írta: Karinthy Frigyes

Kategória: Próza

A KÖLTŐT KÉRDIK, MIÉRT NEM ÍR VERSET?

_(Néhány sor elmosódott, aztán...) 
_"az ujjam gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal tartom a kormányt. Nagyon csikorog A szárnyakról vastag jégcsapok. A motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán horkol, itt bent. Szörnyű hideg. Nem tudom, milyen magasan lehetek (Vagy mélyen? Vagy messze?...) Közel, távol üres. Minden mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle súlymérő, meg az akadémiai finom szerkezet,meg a Marinetti-inga.

Bővebben: ÜZENET A PALACKBAN

Részletek

Írta: Oláh Anna Réka

Kategória: Próza

 Abban az évben úgy nézett ki, hogy a karácsonyt nem tölthetem otthon. Az iskola utolsó napjaiban szomorúan telefonált az anyukám, hogy a szünetben nem tud hazavinni a kollégiumból, de egy közelben élő ismerőse szívesen elszállásol az ünnepek idejére.  Csípős hideg volt ugyan advent végén, de sütött a nap és felhőtlenül ragyogott az ég. A kezem ráfagyott a bőröndömre, amit görcsösen markolásztam, miközben türelmetlenül vártam, hogy kaput nyissanak. A ház ahová érkeztem, olyan csöndesen és elhagyatottan állt, mintha legalább tíz éve nem laknák. A falait befutotta a borostyán, az ablakainak üvegei néhol berepedtek, a kis kertjét benőtte a gaz.  Talán nem is ide kell jönnöm – gondoltam, és még egyszer csöngettem. 

Bővebben: Aletta

Részletek

Írta: Oláh Anna Réka

Kategória: Próza

A falut többnyire gazdag emberek lakták. Ez meg is látszott az oda épített nagy házakon. Volt köztük többszintes családi ház és nyaraló is. A kertjeikben mindent meglehetett találni: medencét, mászókát, virágokat, ami csak kellett. Némelyikben nyitottak éttermet, panziót, óvodát vagy bölcsődet. Ezért sokan látogattak oda, főleg, hogy a közelben még egy szép kirándulóhely is volt. Csak a falu szélén állt egy-két lerobbant kunyhó. Mint például a Kocsis család szomszédjának a viskója. Azt már húsz-harminc éve építették, és azóta ugyanaz az ember lakta. Csak néha látták az utcán. Fekete, rövid hajú, komor tekintetű férfi volt. Az anyja meghalt tíz éve, és ő ott maradt magányosan. 

 Virágokat ültetett éppen a kerítés mellé. Nemsokára valami hiányozni kezdett neki, de nem jött rá, hogy mi.

 - Persze, a kesztyű! - csapott a fejére. - De hova rakhattam le? - mondta magában, miközben a szomszéd ház felé nézett. Majd megfordult, és elindult a kertészláda felé, amikor valaki hátulról ráköszönt:

 - Jó napot!

 A férfi ránézett, egy szőke, kék szemű kislány volt. Zöld-keretes szemüveget hordott. Piros kis ruháján apró virágok díszelegtek.

 - Szia! - morogta a férfi.

 - Kocsis Boglárka vagyok. - mosolygott a kislány. - A szomszéd házban lakom. Maga régóta itt él?

 A férfi nem válaszolt.

 - És van családja? - kérdezte Bogi jókedvűen.

 - Nincs. Neked viszont gondolom van. És a szüleid biztosan várnak ebédelni.- válaszolt a szomszéd.

 - Egyrészt most reggeliztem, másrészt az apukám, meg az anyukám Amerikába utaztak egy fél évre. Úgyhogy elég valószínűtlen, hogy ebéddel várjanak.

 Bogi egy kicsit csöndben maradt, remélte, hogy a férfi mond valamit, de az csak a virágokat igazgatta.

 - Ha nincs családja, akkor biztos szeret egyedül élni. - szólalt meg újra a kislány.

 - Én nem szeretek egyedül élni. Sehogy sem szeretek élni. Utálok élni - válaszolt a férfi ingerülten.

 Bogi megint várt egy picit. Úgy tűnt, mintha erősen törné a fejét valamin.

 - Nagyon szeretem a zenét! - folytatta lelkesedve. - Azért jó, mert minden hang tiszta, és ezek együtt pedig gyönyörűek. És ha egy hangot elrontok, attól még a zene maradhat szép. És ...

 Még mondott volna valamit, de a szomszédja szavába vágott: - Nem akartok veled a zenéről beszélgetni. Menjél vissza a babáidhoz és játsszál velük!

 Bogi szó nélkül visszafutott a teraszra, kinyitotta az ajtót, és amikor bement, hagyta, hogy a szél becsapja utána. Kicsit megszeppent, de nem adta föl.

 Másnap reggel korán felkelt. Reggeli után összepakolt, majd szólt a nagynénjének, hogy indul az iskolába. Már majdnem kilépett a kapun, amikor megpillantotta a szomszédot.

 -Még van időm! - gondolta magában, és odaszaladt a kerítéshez. - Jó reggelt - köszönt vidáman.

 -Jó reggelt! - monda a férfi még komorabban, mint tegnap. Viszont most ő kezdett beszélni: - Te zongoráztál olyan hamisan este? Idáig elhallatszott.

 - Igen én voltam, de nem játszottam rosszul. Ez az egyetlen darab, amit tudok. - válaszolt a kislány.

 - Darab? Kinek a műve? - kérdezte szörnyülködve a férfi.

 - Az élet a címe. Az emberek írták.

 - Minden második hangot elrontottál.

 - Nem, így volt megírva. Csak nem mindegyik illett bele. Meg egyébként is, hallgassa csak a tisztákat.

 - Na jól van, jól van. Most már menj az iskolába! - küldte el a férfi Bogit. A kislány pedig kiszaladt a kapun, és vidáman ugrándozott végig az utcán.

 A szomszédja befejezte a kertészkedést, gyönyörű virágok sorakoztak a kerítés mellett. Visszament a házába, leült egy székre és még sokáig gondolkodott azon, hogy a kislány mit is akart mondani.

 Délután megint meghallotta a zongora hangját. Most igyekezett csak a tiszta hangokat figyelni. Rájött, hogy igazából ez egy nagyon szép dallam. Este oda is hívta magához a kertben játszó kislányt, és elmondta, hogy igaza volt, valóban jó az a zene.

 - Na látja. - szólt elégedetten Bogi, majd megpillantotta a virágokat. - Jaj, de szépek! Nagyon szerethet ilyen növények között élni.

 - Mondtam már, hogy nem szeretek élni! - kiáltott a férfi nagyon dühösen.

 - Ó! Hát még mégis csak a hamis hangokat hallja? - csodálkozott a kislány.

 - Nem tudom miről beszélsz.

 - Á! Dehogynem - legyintett Bogi. - Miért csak arra emlékszik amikor leégett az első háza és meghalt a felesége meg a kisfia? És mikor meghalt az édesanyja, azt miért nem felejti el? Inkább segítene az unokaöccsének, aki idáig árvaházban nevelkedett. Maga mondta, hogy minden második hang hamis. És a többi már nem is számít?

 A férfi elképedve nézett a kislányra. Azon gondolkodott, vajon honnan tudhat ennyi mindent róla. Aztán lassan besétált a házba, és elmerengve leült egy székre. Bogi pedig a kerítésnek támaszkodva állt még egy darabig, és az mondta magában: végül is örülhetek, mert nekem vannak szüleim, igaz elutaztak, de legalább tudom, hogy vannak.

 Balatonkenese, 2011

Részletek

Írta: Oláh Anna Réka

Kategória: Próza

Lassan világosodott a szoba. Az óra is mintha egyre gyorsabban ketyegett volna, de a számokat a félhomályban látni nem lehetett. Sári egyébként sem tudta az időt leolvasni róla. Bár a szülei nyáron tanítgatták erre, a kislány akkor úgy gondolta, hogy majd az iskolában ezt is megtanulja. Ezért most csak fülelt, mikor kattan a mu­tató. Mindössze tízig számolhatta őket, mivel eddig tellett a matematikai tudása. Még egy perc sem múlott el ébredése óta, de azt máris óráknak érezte. Ha nagyon izgult a másnapért, sohasem tudott elaludni. Most pedig nem bírt újra elmerülni az álmok világában.
Azért mégis álmodott: a holnapi iskoláról, ami az első nap ott; a régi óvodáról, ahonnan azért mégiscsak szép emlékei maradtak. Közben az éjszaka csendje a haj­nal halk zajává változott. A ház előtt egy villamos gördült el, és a szoba ajtaja felé léptek közeledtek. Megmozdult a kilincs. Az illető óvatosan nyitott be. Egy szőke, kék szemű fiú lépett a szobába. Amint észre vette, hogy kishúga ébren van, moso­lyogva kívánt jó reggelt.

Bővebben: Bánk