A szomszédos asztaltól áthallatszott hozzám az élénk eszmecsere. Értelmiségi társaság nagy hangon tárgyalt társadalom-lélektani kérdéseket. A vágyteljesítéshez túlzottan ragaszkodó pszichoanalitikus elméletet ízlelgettek lelkesen. A közösséget hol alapértékként, hol megvetően emlegették. Az önzést felváltva kárhoztatták és dicsérték. Bármelyik meglátásra bólogattak, helyeseltek. Nagy volt az egyetértés.

Hallgattam, hallgattam, míg végül a sör megtette hatását, s halk derűvel, inkább beszéd-, mint énekhangon, nótára fakadtam:

– Ihaj bunda, csuhaj bunda…

A legközelebb ülő alak hátrafordult, s mert egyedül talált, zavartan kérdezte:

– Bocsánat, nekünk szólt?

Elnézést kérő mozdulattal feleltem:

– Nem akartam zavarni. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.

Ekkor minden arc rám meredt, majd némi szünet után folytatták a beszélgetést. De egy kissé testes férfi felém fordította székét, s lassan fölemelkedett belőle:

– Kollégám, már meg sem ismerjük egymást?

– Dehogynem… csak eddig háttal ültél.

– A hangodra lettem figyelmes.

– Mióta nem találkoztunk?

– Legalább húsz éve.

(…)

– Először kérdeznék valamit. Mit akartál a vendéglőben azzal, hogy Ihaj bunda . Nem vagy te olyan nótázós fickó. Mérkőzést sem közvetítettek.

– Ha már így megjegyezted… a folytatáson volt a hangsúly. Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda… Tojásfejű barátaid mondhattak bármit meg az ellenkezőjét, mindig igazat adtak egymásnak és maguknak. Ezt a taszító hegeli dialektikát próbáltam kifigurázni.

– Nem a barátaim. Csak egyik-másik volt az. Az volt. Volt az. – Dezső megrázta fejét, fölállt, meggyújtott egy gyertyát, és eloltotta a villanyt. Nagy lélegzetet vett: – Akkor beszéljünk nyíltan! Nem köpönyegforgatásomra céloztál?

Őszintén meglepődtem: – Miért tettem volna? Nem is tudtam, hogy ott vagy.

– A többiekre is érthetted.

– Honnan ismerném őket?

– Egy típusba tartozunk. Legalábbis tartoztunk.

– Hallottam, hogy nagyot változtál. De ki marad évtizedeken át ugyanolyan?

– Na, erre igyunk!

– Egészségünkre!

Unalmas szakmai témákat feszegettünk, lankadó érdeklődéssel. Jócskán este lett közben, nem szerettem volna, ha éjszakába nyúlik a poharazgatás. Emlékeztettem Dezsőt, hogy valamit meg akart beszélni velem.

– Igen. Hát csak azt szerettem volna elmondani, hogy neked volt igazad.

– Miben?

– Mindenben.

– Mi mindenben?

– Abban, hogy kívül maradtál a mozgalmon. A mozgalmakon. Nekem csak utóbb sikerült elmaradnom a radikálisok köréből. A nyugdíjig még kihúzom csöndesen a szerkesztőségben, addig is élvezem itt a békét. Ezért meg is kérlek nagyon szépen, hogy ha maradsz pincérnek, ne hozd el a híremet mint egykori vörös gerilláét, mert itt jámbor szőlősgazdaként ismernek.

Lovagias akartam lenni, visszaadtam az elismerést:

– Te segítettél hozzá, hogy eligazodjam a manipuláció szövevényében. Abban, ahogyan hitegetnek bennünket és ahogy áltatjuk magunkat a döntési szabadsággal, miközben a tudatunkat, a szándékainkat eleve szabványosították. Nem biztos, hogy nélküled átlátok a szitán.

– Átláttál volna? Kötve hiszem. Nagy hangon szidtuk a manipulációt, de mélyen hallgattunk róla, hogy művelőinek a helyébe törekszünk. Nemcsak nem akartuk fölszámolni, de már javában űztük is. Sejtettük, hogy bennünket szintén dróton rángatnak, hathatósabban, mint a pártállam. Én legalábbis gyanítottam.

– Miből?

– Abból, hogy a polgári jobboldal felé kezdtek terelni, akik előbb úgy választottak le a pártállamról, hogy egy balhoroggal balra taszítottak tőle. Titkosszolgálatoknak jól jött a maoizmus! Híveivel szállítottuk a párizsi diákmozgalmakból a hatvannyolcas eszméket, amelyeket nem értettünk, de terjesztettünk. Csak azt éreztük, hogy a sors most nekünk nyit tért. Később, a rendszerváltozás után jobbról ismét balra lendítettek, de oldalakról eleinte óvakodtak beszélni. Demokráciát meg szabadságot mondtak. Azt várták, hogy e vonzó jelszavak bármely irányzatba beleillőként hatnak, s azután a megnövelt népszerűség birtokában kisajátíthatják őket. Nekem különösen jól jöttek az egyszerre plebejus- és patríciusszólamok, mert nehezen találtam a helyem a két apám között. Haladékot kaptam. De azon vettem észre magam, hogy egyre könnyedebben váltogatom a kétféle neveltetésemre való hivatkozást, hogy bárkinek a szája íze szerint beszéljek.

– Kifordítom, befordítom...

– Nem gúnyolnál, ha tudnád, milyen nehéz volt megállni és visszafordulni ezen az úton.

– Dehogy csúfollak. Arra gondoltam, hogy összefonódhatnak a gyökerek. Szerves egységben.

– Sosem tudhatnám, hogy az is-is vagy a sem-sem állapotában vagyok. Inkább választottam. Ahogy nem vagyok francia, hanem magyar, úgy nem vagyok világpolgár sem, csak kispolgár. Jobb belenyugodni.

Dezső újabb üveggel akart hozni, de lefogtam a kezét:

– Igyuk meg a Szent János-áldást, aztán nyugovóra! Köszönöm, hogy bizalommal voltál irántam, de remélem, nem hiszed, hogy örömet szerez a tudat, miszerint igazat adtál nekem. Ha változatlanul az elveihez ragaszkodó ifjú pályatárs képét őrizhetném magamban, akkor sem lennék szegényebb.

– Bevetted volna a sületlen dumát?! Akkor miért nem bólogattál hozzá?

– A tartalmát vontam kétségbe, nem az őszinteségét.

– Nem úgy gondolsz rám, mint kétkulacsosra?

– Belvárosi dzsungelharcosnak tekintettelek, nem igazán vettem komolyan a szólamaidat.

Ingoványos talajra tévedtünk, de a napi politika témáit sikerült elkerülnöm:

– A közélet nem attól hangos, hogy melyik oldal a korrektebb, hanem hogy melyik a korruptabb.

– Nem attól – bólintott Dezső –, hogy ki a nagyobb hazafi, hanem hogy ki a nagyobb kurafi.

 (Hangok a színfalak mögül, Hét Krajcár K., 2023)

 Megjegyzés: a könyvrészlet elhangzott 2024 április 18.-án Oláh Tamás 80. születésnapi összejövetelén.