Próza

A legnehezebb minden művész számára hogy alkotásával mások elé állva vállalnia és fogadnia kell a reakciókat. Ezt a legnehezebb kezdetben elviselni. »Ilyen idős koromban én is írtam verseket« - mondogatták József Attilának kollégái, mikor a bankban dolgozott. Mert nincs igazi mérce, és a legnagyobbak is kételkednek időnként magukban. Mert mi van, ha azoknak van igazuk, akik szerint értéktelen, amit írsz? Nem is tudom honnan vettem a bátorságot, hogy megrendezzem első verskötetem bemutatóját. 2010. április 10-én egy kis kávézóban tartottuk meg, ahová barátaim és volt kollégáim is nagy számban eljöttek. Staar Gyula valamikori szerkesztőtársam, a Természet Világa főszerkesztője mutatott be a közönségnek, Turbók Attila költő méltatta verseimet, közülük néhányat Józan László a Vígszínház fiatal színésze olvasott fel. Különleges ajándék volt nekem, Kathy-Horváth Lajos virtuóz hegedűművész verseim ihlette művének a bemutatása.

Abban a szerkesztői szobában, ahol az én íróasztalom állt Ili a mezőgazdasági rovat vezetője, Tibor az orvosi rovat gondozója és a „Szép hazánkat járva?” cikkek szerkesztője Laci kapott helyet. Később megtudtam abban a szobában dolgozott egy ideig Vihar Béla József Attila-díjas költő is. Szobánk négy szerkesztője közül csak Ili dohányzott és ez bizony okozott néha rossz napokat nekünk. Igaz kezdetben én meg pipáztam egészen addig, amíg egy nikotin mérgezés rosszulléte le nem szoktatott róla drasztikusan. Hatására egyik napról a másikra abbahagytam a pöfékelést. Pedig az illatos dohány, a szokássá vált mozdulatok sora, a sokféle pipa közül kiválasztani az éppen kézre esőt, megtömni, a tömörítővel elrendezni, aztán meggyújtani és csodálni a füstfelhőket erős kötődést hoz létre. Nem beszélve a pipafüst kellemes ízéről. Még sokáig, ahogy leültem az íróasztalomhoz, kétszer is magam alá húztam a székemet, aztán önkénytelen mozdulattal kihúztam azt a fiókot, amiben a pipáimat tartottam, hogy elővegyem valamelyiket. De nem engedtem többé a kísértésnek. Fájó szívvel kidobtam mindet. Egy korszaknak vége lett az életemben. A dohányosoknak szoktam mondani: Irigyellek titeket, mert erősek vagytok, kitartóan szívjátok, ha köhögtök tőle, ha nikotin mérgezést kaptok miatta, akkor sem adjátok fel. Hiába én hozzátok képest gyenge legény vagyok, az első rosszullétem után feladtam, többé nem gyújtottam rá. Nos, az erős dohányosok ilyenkor kihúzták magukat. Igen, mi férfiak vagyunk! (Mert a női dohányosok is annak tartják magukat, azért szívják elszántan ők is.) Nem adjuk könnyen fel. Nem értették az iróniát, és fújták rám tovább a füstöt.
 

Most, hogy hónapok óta bezárva éltünk önkéntes karanténban, vettem észre, hogy rajtunk kívül milyen sokféle élőlény él még itt a négy fal között. Ma nem tudtam aludni, átmentem a másik szobába és leültem a számítógép elé. Észrevettem, hogy mellettem a falon egy soklábú pók szalad éppen, hirtelen támadt hatalmas világosság zavarhatta meg éjszakai vadászatát. Megállt, várt egy kicsit aztán sebesen futott felfelé. Kint sötét volt, talán éjjel egy óra lehetett. Felfedeztem, hogy a dolgok értékelésének, a külvilágban általánosan elfogadott mércéin kívül ezernyi formája létezik. Azok a dolgok, amelyek korábban fontosaknak, értékeseknek tűntek most, hogy elérhetetlenné váltak mutatták meg nekem a korábbi életünk milyen sok jelentéktelen, megtévesztő eseménnyel volt kitöltve, hogy az embereket boldoggá vagy boldogtalanná tegyék. Minél korlátozottabb lettem a korábban normálisnak hitt tevékenységek végzésében, képzeletem annál szabadabban járt-kelt saját absztrakt világomban.

Bátyám elvégezte a főiskolát és asszisztens volt néhány filmben. Egy két esetben statisztálhattam én is bennük. A Szerelmes biciklisták című film a Balaton mellett játszódott. Ennek révén néhány napot Füreden tölthettem. A film egyik jelenetében valami esti szalonna sütésben vettek részt a film szereplői. Én is ott ülhettem a tűz mellett a többi fiatal között. Még egy mondatot is kaptam, valami ilyesmit:” Tessék helyet foglalni.”. A főszereplő lány apját alakító férfinek szólt, aki közénk ülve beszédbe elegyedett a fiatalokkal, mintegy a generációk közötti különbségek ábrázolásaként. Ott találkoztam Cseh Tamással, ő is egyike volt a tűz körül üllőknek. A film főcíme alatt az ő fütyülése hallatszik, talán ez volt az első szerzeménye, ami nyilvánosságot kaphatott. Láttam, hogy van karórája megkérdeztem hát tőle mennyi az idő. Ránézett az órájára és azt mondta: ez mindig ugyan azt az időt mutatja. Többet nem szólt. Talán egy balesetnek vagy egy szakítás megőrzendő percének volt tanúja, nem tudom. Furcsának találtam, de hallgattam. Láttam nem akar róla beszélni.

Minden reggel egyfajta születést hoz, először valami fátylon keresztül érnek el az ingerek minket, az újrakezdés, a nappal zsivajgó forgataga még távol van. A gondok amikkel lefeküdtünk ébredéskor kevésbé nyomasztóak, mintha az alvás alatt egy részüket az álom elrendezte volna, megoldást talált volna rájuk. Ha a lappangó álomtartalmainkat felszínre tudjuk hozni, az én elhárító erőit leküzdve a tudattalan vágyainkat is felismerhetjük, az álruhába öltöztetett álomképek erről beszélnek.i Nem könnyű művelet ez, az álom-munka a sűrítés műveletével nehézzé teszi. Ha sikerül az elfojtott tudattartalmainkról a fátylat fellebbentenünk önmagunkhoz kerülhetünk közelebb. Zsilipréseken át zuhogva zúg a víz. Ha az álomtörténés elakad, eltűnik, megfoghatatlanná válik a felismerés, rozsdás pumpák nem jutnak az érzések fészkéhez. Az ég, akár egy jégpálya, melyre ismeretlen korcsolyák most rajzolják a fénylő csillagokat összekötő vonalakat, a sorsunkat meghatározó ismert állatfigurák ábráit. Az öntudat elbizakodottsága, amely az álmainkat oly lenézően tolja félre, az ember egyik legerősebb védekezésmódja, mely arra szolgál, hogy megakadályozza a tudattalan komplexusok felszínre törését.