Abban az évben úgy nézett ki, hogy a karácsonyt nem tölthetem otthon. Az iskola utolsó napjaiban szomorúan telefonált az anyukám, hogy a szünetben nem tud hazavinni a kollégiumból, de egy közelben élő ismerőse szívesen elszállásol az ünnepek idejére.  Csípős hideg volt ugyan advent végén, de sütött a nap és felhőtlenül ragyogott az ég. A kezem ráfagyott a bőröndömre, amit görcsösen markolásztam, miközben türelmetlenül vártam, hogy kaput nyissanak. A ház ahová érkeztem, olyan csöndesen és elhagyatottan állt, mintha legalább tíz éve nem laknák. A falait befutotta a borostyán, az ablakainak üvegei néhol berepedtek, a kis kertjét benőtte a gaz.  Talán nem is ide kell jönnöm – gondoltam, és még egyszer csöngettem. 

A ház túlsó végében nyikorogni kezdtek az ajtók. Idegesen álltam egyik lábamról a másikra. A borostyán leveleit rángatta a szél, s ahol a növény átfutott a kopasz diófára, ott egy apró fejecske tűnt elő. Messze volt ahhoz, hogy megnézhessem, miféle szerzet lehet, de egy pillanat sem telt bele, már ott állt előttem egy kislány, arcát a kapu rácsának támasztva. 
Szia – köszöntem neki. - Ideküldöd az anyukádat? 
A kislány nem felelt, úgy állt ott, mintha szoborrá változott volna. Mereven rám szegezte a szemeit, holtsápadt arcának egy izma sem rándult meg. 
Nincs itthon? Hát az apukád? - próbálkoztam újra. A kislány kinyitotta száját, gúnyosan elvigyorodott, majd valami sátáni kacajban tört ki. 
Az? - kérdezte éles hangon. - Az az állat a kocsmában iszik! 
„Az az állat...”Úgy éreztem, mintha ezer kést döfnének belém egyszerre. 
Akkor engedj be te!
Mit keresel itt? 
Nálatok fogok lakni.
Meddig? 
Csak karácsonykor. 
Előhúzott egy kulcsot a zsebéből, és beledugta a zárba. 
Karácsony...- ismételgette. - Karácsony!
Kinyitotta a kaput, de elállta az utamat.
Hiszel a karácsonyban?
A miben?
A ház felől ideges kiáltások hallatszottak.
Aletta! Aletta!
A kislány megfordult. Egy középkorú, gondterhelt arcú asszony szólt neki.
Engedd be azt a fiút!
Én aztán odébb nem állok. Kerüljön ki!
Kikerültem, és nagy léptekben indultam a ház felé. A kislány, mint egy kísértet követett engem, az idősebb nő pedig bevezetett a házba. Ház? Inkább valami romnak lehetne nevezni. A falról nagy vakolatdarabok hullottak le, és látszott, hogy az néhol megrepedezett, néhol lyukak tátongnak rajta, de ez a lakókat egyáltalán nem zavarta. Odabenn gyerekek éles hangjai vetettek véget a csöndnek. Kisiskolás, óvodás lányok rohangásztak nagy zajt csapva, bizonyára játszottak, de ez a játék semmiképpen nem mondható kedvesnek. Egymás haját húzták, rugdostak, karmoltak, mindeközben az alig járni tudó testvérüket fel-fel borították.  Hol pakolhatok le? - kérdeztem a kislánytól, aki beengedett. Észrevettem ugyanis, hogy ő nem vesz részt húgai játékában. Inkább komoran elhúzódott tőlük, és mereven engem nézett.
Ahol találsz helyet- felelte.- De miért állsz még itt? Idegesít.

 *

Bágyadtan jött fel a hold, és bágyadtan bújtam én is az ágyamba este. Nem aludtam el. Tudtam, nem számít, hol töltöm a karácsonyt, a Megváltó úgyis mindenkihez eljön. Messze felcsendültek a harangok, talán az evangélikusok tartottak még ilyenkor istentiszteletet. A ház most elcsöndesedett, a zajos gyerekek aludtak, és a szobatársam is, a legnagyobb fiú. Bántott, hogy eddig szinte senki nem állt velem szóba, és semmi kedvességet nem kaptam. A legkényelmetlenebb ágyba fektettek, ami olyan kemény volt, hogy a hátam is megfájdult tőle, de nem szóltam semmit, hiszen az újszülött Jézus szalmával tömött nyughelye még talán rosszabb is lehetett, mint az enyém. Az óra éjfélt ütött, mire végre leragadtak a szemeim, egész odáig a messzi, kedves családomra gondoltam. Álmomban is őket láttam, amint körülülik az adventi koszorút, a kisebb fiúk huncut képpel a tiltott gyufáért nyúlnak, és meggyújtják a negyedik gyertyát, de aztán bűnbánóan, elkomolyodva az édesanyánk mellé húzódnak, ó, bár ott lehetnék én is, hallgatják amint imádkozik szelíden, suttogva. Hallom én is az imát. Imádkozik- értem. 
A fagyos reggel szomorúan jött el. Kinéztem az ablakon, de a diófát, amit már megfojtott a borostyán, nem integetett, a nap sugarai nem simogattak meg, és az apró hópelyhek sem vidítottak fel. A család egyszerű reggelivel várt, tejjel és üres kenyérrel. Amíg az asztalnál ülve elfogyasztottam a nem túl bőséges ételt, volt alkalmam jobban szemügyre venni a gyerekeket. Három-négy lány nagyon hasonlóan viselkedett, képtelenek voltak rendesen enni, egymásnak dobálták az ázott kenyérdarabokat, a tejet pedig folyton-folyvást kiborogatták. Egy kisebb fiú is csatlakozott hozzájuk. Körbepillantottam, az anya vajon mit csinál ilyenkor, azonban, ahogy sejtettem, a lábát sem tette be a konyhába. 
Furcsa kis család – gondoltam, és éppen felálltam, hogy egy csendesebb, nyugodtabb helyet keressek, amikor valaki mellettem halkan megszólalt: 
Ha bajod van velünk, nyugodtan elmehetsz máshová lakni. 
Megfordultam, visszaültem a helyemre. 
Te mindig el akarsz küldeni, Aletta – mondtam.
El. Jobban is járnál.
Ti hogyan ünnepelitek a karácsonyt?
Értelmetlen kérdés – felelte dühösen jó néhány káromkodás kíséretében.
Nem ünnepeltek?
Miért ünnepelnénk? Van annak értelme?
Van. Karácsonykor az emberek megajándékozzák a szeretteiket.
A szeretteiket! Azokat igen. De mi nem szeretjük egymást.
Nem hiszem.
A kislány elhúzta a száját, fekete szemeivel hunyorogva nézett rám.
Más emberek sem szeretik egymást. Az ajándék csak álca. Mi viszont őszintén kimutatjuk egymás iránt a gyűlöletünket.
Nem értettem miről beszél, hiszen nem ismertem a családját.
*
Egész nap a szobámba bezárkózva olvastam, nem is mertem előbújni onnan. Egy Dominik nevű idősebb fiú néha-néha bejött hozzám, de nem szólt semmit, hát én sem kezdtem társalogni vele. Este megérkezett a családapa. A vacsoránál ő is közénk ült, arcát a tenyerébe temetve. Látszott rajta, hogy ivott, igyekeztem távol tartani magam tőle. Most elég nehezen szabadultam evés után az asztaltól, ugyanis valamelyik kicsi mindig visszahúzott, hogy a villájával megszurkálhasson, míg egy másik a hátamon lógva fojtogatott.
Öntsünk fojjó teját a fejéje! - kiabálta egy kislány, és a testvére bögréjéért nyúlt.
Öntsd a tiédet! Én megiszom az enyémet!- ordította dühösen a kisfiú, aki rajtam lógott, és haragjában ráugrott az asztalra, azon keresztül mászva próbálta megmenteni a teáját. Kihasználtam a pillanatot, és felugrottam a székemről, úgy hogy egyik gyerek sem kapott el. A bögrék borultak felém, én azonban fürgén elszaladtam a székek között, és az ajtó mögött húzódtam meg.  Egy falióra kattogott a sötét előszobában. A bejárati ajtó melletti résen keresztül befújt a szél. Dideregve megálltam, valami zajt hallottam a hátam mögül. Csendes léptek követtek engem.
Ki vagy? - kérdeztem, mert a sötétben semmit nem láttam. Válasz nem érkezett. Továbbindultam a szobám felé, az a valaki még mindig követett. 
Ki vagy? - kérdeztem újra, amint beléptem a szobába.
Gyűlölöm őket – mondta egy hang. Felkapcsoltam a villanyt. A lámpa pislákolt. Aletta. A kislány alakja a fényben is sötét maradt.
Mit szeretnél?
Gyűlölöm őket.
Segíthetek valamit?
Rám öntötték a teát. Gyü...
Csak ezért?
Az apám most veri őket.
Leültem az ágyra, Aletta mozdulatlanul állt előttem.
Nem akarsz átöltözni? - kérdeztem, mert láttam, hogy csurog róla a víz.
Nincs más ruhám, majd megszárad.
Most először válaszolt a kérdésemre.
Menj közel a radiátorhoz!
De alig fűtünk. Mindig annyira fázom.
Adok egy pulóvert. Kicsit nagy, de nem baj.
Az ablak előtt állt. Közelebb húzódtam hozzá, és egy pulóvert terítettem a vállára, amit a bőröndömre ledobva találtam. A sötét kertbe nézett kifelé.
Menj el egy rendesebb családhoz – mondta halkan.
Már megint elküldesz. Miért?
Mindjárt jönnek a húgaim, bőgnek, hogy megverték őket, és megvernek engem, mert még nem vertek meg. Mindig így van.
Ránéztem az arcára, azt vártam, hogy nagy könnycseppek fognak végigfolyni rajta, de ehelyett egy komor, merev arcot láttam.
Akkor már megszoktad.
Te olyan türelmes voltál velük. Hogy csinálod ezt?
Hozzászoktam, hogy velem is türelmesek az emberek.
Persze. Akit szeretnek az tud szeretni.
Te nem?
Mennem kell.
Láttam, hogy még mindig vacog, ezért nem bántam, hogy magával vitte a pulóveremet.
*

Szenteste a nagybátyám elvitt a lakásába. Majdhogynem otthonomnak tekintettem ezt a helyet. Csend volt és nyugalom. Vettünk egy kicsi karácsonyfát, feldíszítettük, és egész este a fényeiben gyönyörködtünk. 25.-én az unokatestvéreim elhívtak minket ebédelni, még ajándékot is kaptam tőlük. Aznap beszélhettem anyukámmal telefonon, boldog karácsonyt kívánt, azt mondta reméli, hogy jól érzem magam, és hogy a tavaszi szünetben őket is meglátogathatom. Késő délután volt akkor, már sötétedett. Boldogan néztem ki az ablakon. A kopasz fák integettek nekem, a nap utolsó sugarai jó éjszakát kívántak, és búcsúzóul megsimogatták az arcomat.
Nagyon rossz volt annál a családnál? - kérdezte a nagybátyám, miközben mellém lépett. Elmosolyodtam. Az ablaküvegre meredtem, már nem lehetett kilátni, csak a szoba fényei tükröződtek benne.
Ó, nem. De köszönöm, hogy hamarabb elhoztál onnan.
Hát jól érezted magad?
Megvontam a vállamat. - Nehéz lenne elmondani- gondoltam.
Este hamar megvacsoráztunk, és korán kezdtünk a lefekvéshez készülődni, mert mindketten fáradtak voltunk. Éppen ágyaztam. Odakint autók püfögtek, a kerítés előtt siető emberek árnyai suhantak el. Egyszer csak csöngettek. Bátortalanul indultam az ajtó felé.
Remélem egy rokon -tettem a kezemet a kilincsre. A sötét előszobában egy falióra kattogott.
A szél fúj, a levegő hideg, semmit se látok. Az ajtó kinyílik, de még mindig reszketek. Hát igen, ott álltam félve, fázva, és az a két fekete szempár, amitől egyszer napsütésben végigfutott a hátamon a hideg, most melegséggel töltött el. Nem mozdultam, megismertem a sötét alakot.
Hogy találtál ide? – kérdeztem.
Az anyukám elárulta a címedet.
És mit szeretnél?
Valamit felém nyújtott, szelíden mondta: - Fogadd el!
Mi ez?
A testvéreimmel rajzoltuk neked.
Nekem? Miért?
Neked, mert csúnyán bántunk veled.
Te?
Én is.
Az ajándékot még mindig a kezében tartotta, nem vettem el tőle.
Azt mondtad, csak annak adsz ajándékot, akit szeretsz.
Azt mondtam.
Akkor én ezt nem fogadhatom el.
De igen.
Kivettem a kezéből az összetekert papírlapot.
Köszönöm- mondtam. Aletta lassan hátrafelé kezdett lépni.
Teofil? - kapta fel hirtelen a fejét. Bólintottam.
Fagyos este, és mindenütt csend. Talán az angyalok járnak így ahogy ő...

2012 Karácsony