Időmorzsa

Amikor a legsúlyosabb dolgokat éltem át, nem tűntek annyira súlyosnak, átmenetiség volt, vagy valami olyasmi, egy speciális pillanat, amiben megpróbáltam kiterjeszkedni, felvenni a formáját, mint egy amőba, miközben végig megmaradtam önmagam, mert mindig láttam a fonákját, valami torz, vicces, elmesélhető, lenyelhető mindig akadt benne.

Van olyan dolog, amire csak azért emlékszem, mert van róla fénykép.  A fényképen viszont mindig akad valami, amiről nem tudom, mi a jelentősége, mire való, miért van ott. Badacsonyban éltem életem első öt és fél évét. Apám ha új látogató érkezett hozzánk, mindig  felém fordult. Mutatkozz be.  Oláh Gabika, öt és fél. Mindig ezt mondtam, hat és hét éves koromban is, megszokásból vagy viccből, mert ezen nevettek. Megmaradt még néhány emlékezetes mondásom. Amikor keresztanyám, Dick Fidél felesége, megállás nélkül  magyarázott valamit, akkor azt mondtam: Unom kemamát. Ezt egy életen lehetett bármilyen fárasztó személyre mondani. A másik emlékezetes bemondásom az volt, amikor unoka bátyám, Ambrus Lacika  játék villamost kapott, mert jól viselkedett. Akkor azt mondtam: Gabika isz jó, Gabika is villanosz.  Ezek minden  művemnél időállóbbak.

A badacsonyi házban még  mindig volt apám, anyám és gyakran meglátogattak a nagynénik.  Apám Szieszta Panzió címmel látta el a házat, volt néhány kiadható szoba az emeleten, remekül főzött és egy főtől ezerig tudta szórakoztatni a közönségét. Voltak a panzióban egészen biztosan vendégek is, egyikre sem emlékszem. Van egy festmény a házról, Egry József műve, még anyám apja, egy pap számára készült, azt  is megkapták a szüleim  a házasságkötés után.

A nagynénik közül Klári néni sok fényképen látható. Apámnak három nővére volt, Adél, Magda és Klára. Van egy kép, a Balaton partján, valami alacsony, bazaltkövekből épített védőfalon ülünk, mellettem Klári néni és mellette anyukám. Én sötétbőrű vagyok, fekete úszónadrág van rajtam, a lábam nem ér a földig, a nyakamban van egy zsineg, annak a végén egy kulcs. Ahogy évekkel később nagyobb iskolás tásaimnak lógott a nyakában a lakáskulcs, ők voltak a kulcsos gyerekek, ez azonban valami más célt szolgáló kulcs lehetett. Volt egy háromkerekű biciklim, ahhoz nem kellett kulcs, valamilyen játékhoz tartozhatott, de nem emlékszem, milyen szerkezet felhúzását szolgálhatta.  Szélesen mosolygok, de nem a fotót készítőre figyelek, ahogy Klári néni és az anyukám, én kinézek a képből. A mosolyom személyesnek tűnik, valaki a fényképező ember mellett állt, valaki, aki csak figyelte a jelenetet, egy gyerek talán, vagy Zoltán bácsi, Klári néni férje, a főorvos úr. Ő egy másik képen látható, azon a fényképen a házunk főbejárata előtt, az udvaron, terített asztalnál ülünk, akkor is, ahogy néhány másik képen is látható, nem gép felé tekintettem. Mi volt ennek az oka? Akkor is volt ott valaki, vagy csak az exponálás pillanatában néztem félre?  Mert a mosolyom készséges, kedves, a szemem csillog, az egész lényemből elégedettség és öröm árad.

Emlékszem apám őszibarackjainak illatára és puhaságára, ízletes levére, ahogy a szőlő bogyóira is. Ha a nap átsütött rajtuk, zselés belsejükben láttam sötét magvaikat.  A Balaton vízére is emlékszem és arra a selymes érintésre, amikor beléptem a tóba és a talpam kissé belesüpped a homokos tófenékbe. Badacsonyban volt nagyapám Hableány nevű vendéglője, de semmire se emlékszem, vele kapcsolatban, csak a cimbalmára, és arra a zöld posztóra, amivel le volt takarva, volt rajta egy cigarettával kiégetett lyuk. Semmi másra nem emlékszem, nagymamámból is csak a fotókból sejlik valami, de arra, hogy mesélt volna, játszott volna velem, nem emlékszem.

Amikor felkerültünk Budapestre, az ostrom után a Krisztina templom melletti iskolába jártam, maradt egy osztálytabló abból az időből, nem emlékszem a tanító nénikre és a társaimra, jóformán csak a gimnáziumi időkre emlékszem részletesen. Nem tudom mi ennek az oka. Azt tudom, hogy egyedül mentem a különböző iskolákba, nem kísértek el naponta, csak első alkalommal, amikor bemutattak az igazgatónak, éltünk Balatonfüreden is, aztán megint Budapesten, ahol a Labanc úti iskolában jártam felső tagozatra, abból az időből elég sok mindenre emlékszem, ez az az időszak volt, amikor albérletben laktunk a Monda utcában, a balszerencsés határátlépési kísérletünk börtönben végződő kalandja után. Akkoriban nagyon önálló voltam, legális és kevésbé legális üzleti ügyletekkel szereztem pénzt, zsebpénzt soha életemben nem kaptam a szüleimtől, viszont általános koromban komoly összeget adtam kölcsön apámnak, aki elfelejtette megadni. Nem tudom, miért vannak ekkora vakfoltok az emlékeimben.   Pénzszerzéseimre jól emlékszem. Az iskolában, aki nem hozott rajzórára rajzlapot-egyest kapott, én megfelelő őrzési díj ellenében a pedellus bácsinak átadtam egy köteg rajzlapot év elején és óra előtt az öt filléres lapokat ötven fillérét árultam. Tavasszal orgonákat szedtem a környék udvaraiban és eladtam egy virágárusnak a piacon. És más hasonló bűntettek között volt igen kreatív is, magam eszkábáltam különböző vegyszerekkel tűzijátékot és mókás előadást a Mondta utcai albérletünk teraszán, amire ötven filléres áron belépőjegyet árultam és máig se értem hogyan sikerült közönséget toboroznom, hozzáteszem, akkoriban még nem volt tévé. A mozi drágább volt, messzebb volt és senki sem volt olyan látványosan vicces, mint én.

Nem tudom, miért lóg a nyakamban az a kulcs.  Nem tudom pontosan hány helyen laktunk, viszont  Felsőszolnokra, Guttmann bácsira, az Ávós raboskodásra részletesen emlékszem.  Guttmann bácsinak fűrésztelepe volt, oda utaztunk le anyukámmal, öcsémmel és Sárival, a cselédünkkel, hogy megvárjuk apámat, akinek még el kellett valami intézni Budapesten. Még mielőtt utolért volna minket, létrehozták a vasfüggönyt, és aki a határsávban tartózkodott és nem odavalósi volt, foglyul ejtették, minket házigazdánkkal, Guttmann bácsival együtt Szentgotthárdra vittek, ahol egy általános iskola tornatermében töltöttünk egy éjszakát, a szemünk láttára verték halálra Guttmann bácsit, onnan kerültünk Szombathelyre, egy rendőrségi fogdába, ahol húsz emberrel voltunk összezárva. Én csak arra emlékszem, hogy az emeletes priccs deszkája ahol  négyen aludtunk szálkás volt, és délután három vagy fél ötkor, mikor hogy kaptunk  ebédet, egy csajka híg  bablevest, minden nap két héten át, onnan kerültünk finomabb környezetbe, az ügyészség fogdájába, ahol tágasabb volt  a szállásunk és arra is  emlékszem, hogy anyunak zacskókat kellett ragasztani újságpapírból, olyat, amilyenbe a forró gesztenyét  csomagolták  az utcai árusok a fővárosban. Annak az illatát és ízét is őrzöm, emlékszem a hordó alakú tűzhelyre, faszén égett benne és sima tetején sültek a kereszt alakban felhasított gesztenyék, ez sokszor eszembe jut, többször, mint a másik, a kellemetlen emlék. Azoknak nincs illatuk.

Írta: Oláh Gábor, egy ideig a testvérem volt, de legalább kétszer letagadott, hálisten él, 20 regénye jelent meg eddig.