Már szerkesztőként dolgoztam, és jóval túl voltam a besorozhatók korosztályán, amikor egy értesítést kaptam, hogy jelenjek meg a kiegészítő parancsnokságon. Elmentem. Egy viszonylag kicsi teremben kellett egy ovális asztal köré leülnünk. Vártunk. Aztán bejött az ajtón egy katonaruhás nő, hogy mi volt a rangja, azt nem tudtam megállapítani, mert nem ismerem a rangjelzéseket. Röviden ismertette, hogy miért hívtak be minket. Egy különleges osztag tagjai lesznek, akiket majd alkalom esetén riadóztatni fognak. Mindenki kézhez kapta ott és azonnal a behívóját. Volt benne egy kis gépelt cetli, rajta egy névsor, ami tartalmazta a riasztási sorrendet. Jelentkezett egy szemüveges úr az asztal túlsó feléről, hogy kérdezni szeretne. Bemutatkozott, a nevére már nem emlékszem, de elmondta, hogy valamelyik budapesti kórház főigazgatója, és szerinte neki felmentése van az ilyen szolgálatok alól a beosztása alapján.

Úgy gondolom itt valami tévedés történhetett, mondta meglehetősen magabiztosan. A százados vagy ezredes hölgy erélyes hangon kijelentette, nincs itt semmiféle tévedés. Jelentkezett egy másik férfi is, ő meg azt mondta, hogy a Paksi Atomerőmű főmérnöke, és nélkülözhetetlen a jelenléte még háború esetén is az erőműben. Őt is leintette. Én persze már meg sem mertem szólalni, csak azt furcsálltam, hogy mit keresek én itt ilyen fontos emberekkel egy csoportban. Odafordultam a mellettem ülő férfihez és halkan megkérdeztem, hogy ő milyen beosztásban dolgozik. Azt a feleletet kaptam, hogy segédmunkás egy gyárban. Még kevésbé értettem az egészet. Mi folyik itt, talán valamiféle kísérletben veszünk majd részt? Szorongva néztem körbe, a feszült arcokat vizsgáltam. Talán háborúra készülünk? És mi lehet az a különleges feladat, amit nekünk szántak, morfondíroztam magamban. Valaki meg is kérdezte: mi lesz egyáltalán majd a feladatunk. Azt majd a riasztáskor fogjuk Önökkel ismertetni, most nem mondhatunk többet. Az egész jelenetet az tette még furcsábbá, hogy a kiegészítő parancsnokságon való megjelenésem előtt, talán egy órával, egy sajtóvetítésen voltam, ahol a Brazil* című filmet nézhettem meg. A történet valamikor a jövőben játszódik, de olyan tárgyi világban, mintha a technikai fejlődés más irányt vett volna, egy kicsit az 1940-es évek tárgyait idézve fel. Abban a jövőbeli világban már semmi nem az, aminek látszik. Ami elromolhat, az el is romlik. Az állam biztonságáról a mindenkit megfigyelő Tájékoztatási Minisztérium temérdek arctalan hivatalnoka és a könyörtelen rendőrség gondoskodik. Bárkit a legkisebb gyanú esetén elfoghatnak és a legbrutálisabb módszerekkel kínvallatás alá vethetnek. Az állam rendjét és nyugalmát titokzatos, terroristának mondott robbantások zavarják meg, sorozatosak a letartóztatások és a vallatások. Az állam célja a félelem állandó fenntartása a lakosságban. Nem emlékszem a film minden részletére, de arra igen, hogy a főhős tévedésből kerül letartoztatásba és beleőrül a kínvallatásba, folyton a Brazil nevű dalt dudorássza magában, tébolyultan, mosolyogva. Sok nyomasztó kaland és epizód hihetetlen mértékűvé növesztette bennem mint nézőben a szorongást. Ilyen állapotban érkeztem a parancsnokságra. A hallottak után úgy éreztem, hirtelen a film nyomasztó és groteszk világába kerültem magam is, és a film vetítése nem volt véletlen, lehet, csak előkészítése annak, ami majd vár rám. Napokig félve lestem a telefont, de nem jött a riasztás. Lassan el is felejtettem az egészet. Aztán hónapokkal később éjjel két és három óra között megszólalt a telefon, a szokatlan időben csengő készüléket a feleségem vette fel. A kiegészítő parancsnokságról telefonáltak és engem kértek, azonnal jöjjön be a parancsnokságra, közölte egy zord hang. Értettem, mondtam önkéntelenül katonai parancsnak véve a felszólítást. A VIII. kerületi tanácsházának az épületébe kellett mennem. Egész úton imádkoztam, hogy az egész csak egy beugratás legyen, brazilés majd bosszankodva ugyan, de mégis örömmel mindjárt hazamehetek. Amikor a kapu elé értem, már sejtettem, hogy nem így lesz, a nagy tölgyfa ajtó résnyire ki volt nyitva, a fény kivilágolt mögüle. Amikor beléptem, egy katona állított meg, mondtam, hogy hová jöttem. Az alagsorba irányított. Ott is állt egy katona, fegyverrel a vállán. Mutatta, melyik ajtón kell bemennem. A kicsiny szobában egy asztal mögött két katonatiszt ült. Mögöttük egy nagy méretű katonai térkép függött. Az egyik az asztal előtti székre mutatott, hogy üljek le. Leültem. Maga lesz a parancsnok, mondta, a taxi elviszi majd a méhtelepre, és az ajtó mellett álló nyurga férfire mutatott: magának kell majd a konvojt összeállítania. Mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna tette megtörtté. A mellette ülő egyenruhás férfi őszülő hajú, széles homlokú, elmélyedt arckifejezést öltve fürkészte arcomat. Álla buta és harcias volt. Mindent megtalál itt ezen, nyújtott felém egy gépelt szöveggel ritkán teleírt lapot. Csak akkor jelentkezzen be, ha valami rendkívüli dolog történt. Megszeppenve ültem. Ezer kérdés merült fel bennem, de nem tudtam, hogy mi ilyenkor a rend, egyáltalán megszólalhatok-e. Bocsánat, de nem baj, hogy nekem nincs jogosítványom? – kérdeztem halkan. Nem, jött a gyors válasz. Indulhatnak, intett. Felálltam és tétován felemeltem a kezem, hogy tisztelegjek, de félúton megállítottam a mozdulatomat, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell azt csinálni. Őrületnek tűnt az egész. Ki tudja, hová jutok hamarosan. Akkoriban zajlott az afganisztáni háború. Mi van, ha én bolond vagyok? Hogy is van a szabály, kezdtem töprengeni: aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyosságot. Kérnem kellett volna felmentésemet. Nem kértem, tehát őrült vagyok, ha meg nem vagyok egészséges, mégis kérnem kellett volna a felmentésemet. Hiszen ez maga a 22-es csapdája, rémlett fel bennem. De most már mindegy. Beültünk a taxiba, nekem nem kellett semmit sem mondanom, hová menjünk, tudta. A gyéren megvilágított utakon gyorsan haladtunk. Közben agyam próbálta azt a kevés információt feldolgozni, amit megtudtam, de nem lettem okosabb. Behajtottunk a telepre. A kapu mellett álló kis házban égett a villany, amikor kiszálltam a gépkocsiból, egy ritkás hajú, fényes arcbőrű férfi sietett elém. Már kikészítettem a slusszkulcsokat, mondta szolgálatkészen, ahogy egy parancsnoknak ez kijár. Helyeslően bólintottam. Kezdtem beleélni magam a szerepembe. A telepet megvilágító oszlopokra erősített lámpák egyre halványabban világítottak. Lassan ránk virradt. Egymás után érkeztek csapatom emberei. Mindegyik katonaruhában volt. Szabályosan tisztelegtek nekem. Bemondták a neveiket, megnéztem a listámon és kipipáltam. Nyolc–tíz embert vártunk. Az egyik megkérdezte, elfúló hangon, hogy hazamehet-e, mert elfelejtette elhozni a batyuját, amiben a katonaruháját tartja. Szeme alatt nagy karikák húzódtak. Erre vonatkozóan nem kaptam eligazítást, hát meghoztam első parancsnoki döntésemet. Mondtam neki, hogy menjen. Nem jött vissza. Aggódhattam emiatt is. Talán heten, ha eljöttek. Megint nem tudtam, mit kell tennem. Kiadtam hát a harcállománynak a parancsot, hogy a telepről vezessék le a teherautókat és álljanak sorba a kapu előtt. Gondoltam, ezzel is telik az idő. Kiderült, hogy néhány gépkocsi nem indul be, talán nem volt bennük üzemanyag, nem tudom. Mondtam, hogy vegyenek egy másik kulcsot magukhoz és próbálják ki azt. Kezdtem belejönni a parancsolgatásba. Ott álltak, járó motorral egymás mögött a gépkocsik, a volán mögött a katonákkal, és a parancsomra vártak. Átkoztam magam, valami maszkot vagy sötét szemüveget kívántam magamra, álbajuszt, hogy félelem nélkül léphessek eléjük. Rémültem törtem a fejem, mert nem emlékeztem, melyik város nevét mondták nekem a parancsnokságon, ahová irányítanom kell őket: Dabas, vagy Dömsöd? – töprengtem. A bizonytalanságomat nem mertem kimutatni, nekem határozott parancsokat kell adnom. Kezdtem úgy viselkedni, ahogy a háborús filmekben láttam, hiszen más mintám nem volt. Mind a két név hihetőnek tűnt. Kiadtam tehát az indulási parancsot. Legyen Dabas. A konvoj elindult. Az öreg Zil teherautók nagy füstöt eresztettek, a motorok hangjai összeadódtak. Furcsa pillanat volt. Amint elhagyták a telepet, elfogott a bizonytalanság, hogy lehet, rossz célirányt adtam meg. Most mi lesz? A tompaság, ami rám ült, nem engedte, hogy a félelem, az aggódás emiatt előtörjön belőlem. Tűrtem megadással a sorsomat. De továbbra sem tudtam, mi a teendőm. Vártam egy keveset, aztán megnéztem a sillabuszomat, amit kaptam. Volt rajta egy telefonszám, azt felhívtam a kis házból. Egyet csengett, és azonnal beleszólt valaki. Próbáltam szabályosan bejelentkezni, elmondtam, hogy a konvojt összeállítottam és elindítottam. Gondosan elhallgattam a város nevét. Úgy gondoltam, jobb, ha minél később derül ki, ha tévedtem. Rendben, jött a jóváhagyó válasz. Jöjjön vissza. A taxi még ott várt engem, arról meg is feledkeztem. Visszatértem a parancsnokságra nem kis szorongással. Talán már ki is derült, hogy rossz helyre küldtem a gépkocsikat. Lehet, miattam vesztjük el a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratot. Hadbíróság elé állítanak. A katonai bíróság golyó általi halára ítélt. Ott álltam a téglafal előtt, a sortűzre felsorakoztak a katonák, bekötötték a szemem, vártam a lövéseket. Beléptem az ajtón, a két katonatiszt ugyanott ült, mint hajnalban. Álmosan rám nézett az egyik és azt mondta. Hazamehet. Ujjongva, tánclépésekkel mentem hazáig. Amikor becsengettem a lakásunk ajtaján, hallottam a porszívó hangját. Reggel kilenc óra volt. Vasárnap. Hát így voltam én katona, ha ezt az egész történetet egyáltalán igaznak lehet venni.

* Brazil: 1985-ös brit film, rendezte: Terrence Vance Gilliam. A film mintegy továbbgondolása Orwell híres, 1984 című regényének.

Részlet  Emlékek és Iratok című könyvemből. Megjelent Muravidék Baráti Köt Kulturális Egyesület kiadásábanan (Pilisvörösvár, 2025. 284 oldal, ISBN 978-615-6368-68-3, 90–94. oldal.)