Kritika

Kedves Tamás!

Az Örökbe ékelődve kötet versei -- bizonyára más olvasóiddal együtt -- elégikus hangulatba, helyesebben lélekállapotba hoztak. Témájuk olykor indokolt komorsága mégis mindvégig megnyugtatóan komollyá szelidül, imponálóan elegáns hangvételük felemelő olvasmánnyá teszi őket. Hogy e nem csekély teljesítmény a poézisnek vagy a lélektannak köszönhető-e nagyobbrészt, azt kár firtatni, Nálad kéz a kézben járnak. Az olyan fesztávok izgalmas átívelése, mint például "vénülő gyermektestem" a költői erő tanúbizonyságai. Nem szeretnék a magas esztétika területén kontárkodni, ezért nem akarom fölfejteni, csak rögzíteni azt a hatást, amellyel e sorod nyűgözött le: "elevenen kövesedem". Oda rögzült emlékezetemben, ahová József Attila szavai: "Tehervonatok tolatnak". Ez a csoda! Nagyszerű verssorrá avatni látszatra nem igazán poétikus benyomást. Könnyű a tavaszi természetről zengedezni, de az nem igazi erőpróba. A tiéd az.

Pályatársi és baráti gratulációval:
Laci

Kedves Tamás !

Ezúton is köszönöm nagyszerű könyved.
Megrendítően személyes számvetés.
A nagy titkok közelébe érve
(életünk a tét) mintha áramkörök
kapcsolódnának össze,
hogy a NAGY kérdésre
(hiszel-e hittel) kimondjuk
az IGENT.
Jókívánságaimat küldöm:
Tibor

Oláh Tamás költő univerzuma aligha érthető meg hatalmas műveltsége nélkül. Habár épp ez a tulajdonság az utóbbi évek költészetében nem tartozik a legfontosabb erények közé, mégis, a XXI.. század embere aligha mondhat le a szellemi összefüggések mélyebb ismeretéről. A költő (és polihisztor) legújabb verskötete a Kezdetben vala nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi minőség meghatározására. A fókuszban a teremtés, vagyis a Kezdet elbeszélése áll: „ az isten-porból / királyi fejjel / előbújik az ember „ A meghatározás oda kanyarodik, hogy „tenni tör, / a szép-új világ / miatta hamvad el”.

GONDOLATOK BAKA GYÖRGYI ÉS OLÁH TAMÁS KÖZÖS KÖTETÉRŐL

Semmi sem mozdul,
de a képzelet
ajtót nyit a múltra,
s ismét eleven lesz az,
ami volt…
(Oláh Tamás, Az én utcám)

a kép növekszik, közelebb jön,
átfordul emlékezetem, félig létben,
és félig nem-létben homálylik,
elmerül, a rajtam átsugárzót keresi
(Baka Györgyi, Egy régi kép)

Nem ez az első alkalom, hogy költő-páros verses beszélgetőkönyvéről írok, így Baka Györgyi és Oláh Tamás közös kötetének is megvan a maga története. A két szerző egy folyóirat bemutatón ismerkedett meg egymás írásaival, s a megdöbbentően sok közös téma és élethelyzet inspirálta őket közös kötetük életre hívására. Ennek eredményeként vehettük kézbe Keresztbe kötve Ikerjelek című, a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából megjelent versgyűjteményt, mely egyfajta lírai önéletrajznak is tekinthető.

Tisztaság, természetesség, életigenlés, természet és ember együtt lélegzése, szent és profán elválaszthatatlan kapcsolata jellemzi mindkettőjük költészetét. A kötetben található valamennyi ’párversben’ a költők önmagukon keresztül láttatják a világot, minden lírai vallomásban érezzük, hogy a vers hitelessége a hiteles élet következménye.

A lírai szubjektum emlékezetéből előhívott képek mindkettőjük poétikai diszkurzusában megerősítik bennünk, hogy nem a rím vagy a ritmus döntő, hanem az üzenet érvényessége, s abszolút meghatározó, hogy az élményfolyamatokban milyen energiák játszottak szerepet íráskor, vagyis melyek azok a motivációk, melyek létrehozták a költői beszédet.

GONDOLATOK BAKA GYÖRGYI ÉS OLÁH TAMÁS VERSEIRŐL

„Aki írja a verset, és aki befogadja, egymással kapcsolatba kerül, akár évszázadokon vagy évezredeken átívelve is.” Ez a mondat egy kettős könyvbemutató alkalmával hangzott el, közülük is a Baka Györgyi és Oláh Tamás Keresztbe kötve. Ikerjelek című közös versgyűjtemény bemutatása közben.

Nincs élet kereszt nélkül.”
(Sziénai Szent Katalin)

A kereszt nem szó, hanem jelentés.” 
(Halmai Tamás)

Oláh Tamás ezen szavait hallgatva még jobban megérthetjük azt a bensőséges, nagyon is humánus viszonyt, ami alkotó és olvasó között létrejön. Talán több is ez egyfajta viszonynál: közösséget is alkotnak egymással, s ebben a „viszonyrendszerben”, vagy közösségi szolgálatban benne foglaltatik az, ahogyan s amilyen alázattal fordul oda az olvasó a vershez, illetve az is, amilyen olvasóhoz „hanyatló árnyékként” írja nem csak magának a költő a költeményét.