Udvariatlanul hosszúra húzódott, mire emlékirataid keltette olvasói benyomásaimról beszámolok Neked. Fő oka, hogy leginkább az eltelt idő függvényében tudom lemérni a hatást, amely az elutasítás vagy az elragadtatás szélső eseteitől eltekintve módosulhat: maradandóvá válik vagy megkopik. Azt mondhatom örömmel, hogy prózád több részlete is eleven maradt az emlékezetemben, amit mostanában egyre ritkábban tapasztalok. Hiteles hangon idézed élményeidet, amelyekre többek között azonos gimnáziumunk és szerkesztői múltunk okán is kíváncsi voltam. Műfaji tekintetben Kosztolányi Esti Kornél című novellafűzére jutott eszembe írásodról. Ha most némi elmarasztalást fogsz érezni, akkor sietve előre bocsátom: bárcsak meg tudnám közelíteni Kosztolányi munkájának magaslatát! Ám mégsem sorolnám e könyvét fő művei közé. A szépirodalomban a fikció a csúcsteljesítmény. Már Arisztotelész Poétikája is erre tekintettel emelte a történetírás fölé a drámát. Természetesen nem egy naplószerűen dokumentarista könyvet is epikaként, nem pedig értekező prózaként olvasunk és élvezünk, de azért katartikus élményekhez nem ezek juttatnak. Non fiction gyanánt fogadtam memoárodat, így is méltányoltam szelekcióra törekvésedet, a korrajz és a személyesség között megtartott egyensúlyt, elégikus hangvételedet, az élőszóhoz is közelítő stílusodat. Olykor fogalmazásmódod elárulta: elsőrendű kifejezésformád a vers. Kíváncsi vagyok, mely irányban folytatod inkább. Bármelyikben is: sikeres folytatást, jó munkakedvet és alkotó erőt kívánok, gratulációval:

László