Írni, írni akarok, még sokáig,
égve énekelni,
vers-kulccsal nyitni ablakot az égre,
élni, élni, felpattanni
az éhes képzelet sugarára,

magasból a völgybe nézni, a folyó
útját kísérni, a hegyfalat áttörni,
a betűk sorával fordulni
a Mindenhatóhoz,
félénken a jövőbe lesni,
látni azt is, ahová a szem nem jut el,
fukar percekben tetten érni, ami örök,
vízből, levegőből, fényből
kikeverni valami mást, valami újat,
nyomot hagyni a földön,
valami éghetetlent;
lehet sokáig alszik majd kötetem
egy könyvszekrényben,
vagy az éj mélyén egy ládában,
de ha világra kél,
akár a sápadt korong
a kék ködön át,
a múlt meghasad,
s a szavak újra teremteni kezdnek,
parti sziklákat raknak,
hajókat rajzolnak az öbölbe,
tapinthatóvá teszik a végtelent,
az örök jelent;
egy csendes órán
könyvem egyik lapja
egyszer csak hullámzani fog,
sárga fövenyre futnak a habok,
kagyló csillog a homokban,
s emlékezetem-tengeréből kikelt
repdeső képeim
zúgó szelekkel elérnek téged, egy ideig
fölötted köröznek, kápráztatnak,
aztán észrevétlen
javaim befészkelődnek agyadba,
érzed majd magadon szellemüzenetem
áldást osztó erejét,
mikor szavaim szelíden átkarolják bánatodat;
mert magamat lopom szívedbe,
lélegzeteddé, húsoddá válok,
versem életre kelti benned
milyen volt, mikor
a hajnal torkolat tűzét
harangok zúgása,
madárhadak jajgatása kísérte,
a szavak parancsra csukódtak;
mikor soraimat olvasod
a bekeretezett időből megszólítalak,
és versem teremtő ikertársa Te leszel,
velem éled át édes bűneim
gördülő állandóságát,
vagy a magányomat, mikor
a halált legyűrni igyekvő akaratom
a semmibe sorvad.