Minden nekem szolgál. A színek,
az egyik piros, a másik kék,
nyakkendő mind a kettő,
a rézkilincs sárgán rám mosolyog,
a formák bennem öltenek alakot,
felhőrongyok között
gurul a kerek hold.
Enyém, amit szemem elér, amit megfogok.

Az állóképeket én mozdítom meg.
A bukó Nap boldog tengerek fölé hajol.
Bennem süt tovább.
A didergő bokrok nem mondanak
semmi vigasztalót.
Szomorúságom tárgyai lesznek.
Ha kitekintek a résen
a távolságot nekem kell felmérnem.
Amit nézek, és amit hozzá képzelek,
együtt adja a bennem születő képet.
A harsány tavasz sugarában élek,
látom, ahogy a fény szoptatja a zöldet,
kedvem vele szárnnyal,
figyelem a fa törzsét, ahogy finom ágakra
szakadozik, s a lombok a szőke légben
hajladoznak. Zápor zizeg.
A mozgás élménye is az enyém.
Autó nyilazza magát a messzeségbe,
búgva viszi zaját.
A templom tornya, mint ministránsgyerek
a szentelt füstölőt, lóbálja harangját.
A kontúr vonalak, amit meghúzok,
a közel és a messze, mind-mind
agyam szürke szőttesében áll össze.
Szobámban a sokat bámult holmik
rám szabott életem társai lesznek.
Álmom foszlányában
lángok csapnak fel a magasba,
az ég vörös torok, bőg fájdalmában.
Millió kópiát gyártok abból,
ami elér engem, mert magam vagyok
a közepe az egésznek.
Hópehely a mikroszkóp alatt
kristályrajzolatot mutat nekem.
A fekete paláston villódzó néma ábrák,
titkokat súgó állatjegyek merednek rám, csillagok.
Arcaim a tó tükröződésében, ha rám nevetnek,
mind azt mondják én én vagyok.
A szüntelenül változó látványban
nincsen egy csöppnyi rés sem,
mindent kitöltök.
Az alvó végtelen vizébe merülő
hallgatag anyag a végső,
omló pillanatig engem gyarapít,
bennem élnek részecskéi,
amíg még elmondhatom
az vagyok, aki vagyok.