Fény-vonal szalad ki a homályból,
a kanca-eget hasítja szét,
világra tárva vérző sebét;

fekete pej vagyok,
lüktetve vájom patáimat
a nedves földbe,
nyakamon megbokrosodva
lobog sörényem,
lihegő orrlikaimmal kergetem
a hajnal élő nedveit,
folyam-kígyókat szoptató
hegyek felkantározott
szelein szállok,
átvágok a nappal téboly-tüzein,
az éjszaka vörös-lámpás hangjain,
hagyom vezessen a röptető
kozmosz világ-zenéje,
gyeplő nélkül szabadon szaladok,
harcias ínyemre szárad
a nyers erő habzó öröme,
kétoldalt a levegőt kanalazó
szárnyaim segítenek a magasba,
a tündértáncú fák búcsúzóul
koronájukat lengetik utánam,
új jövevényként
a kék-kert vizén át igyekszem
a nemlét kapujához,
a tér-idő borzongással átjárt,
ágas-bogas erei táplálnak,
a szenvedély dinamit hullámai
löknek előre évmilliók
szaggatott állandósága felé,
galopp-lépteim az árnya-sincs,
anyagtalan jelek szívébe visznek,
s fölnyerítek a tiszta pillanatban,
mikor a távoli lángok
hideg fényében a befejezetlen
állóképet
tekintetembe zárhatom.