Valami fojt, szorít,
hörgő hangom
szűk torok mélyéből tör fel,
amit mondani akarok,
ott marad legbelül,
nyelvem nem fér el a számban,
nyálam csorog,
kezem-lábam kitépve hever mellettem,
ujjaim sem engedelmeskednek.

A szerkezet láthatóan többé nem működik,
de figyeli önmagát.

Arcomon motoz egy kéz,
de nem érzem, szemem nyitva,
mindent élesen látok, hallok,
mégis csak egy kikötözött,
tehetetlen tömeg vagyok,
amiben a működés vére még
dühöngve árad, s magányát
dobogja szét a világba.

Tükröt tartanak elém.
Nézik lélegzem-e?
Kié az a hínár-kócos fej, ami
a torz képet mutatja?
Az lenne az én arcom,
amelyik ott furcsamód félrehúzódik?

Testem ez a sérthetetlenek hitt körítés,
amiből nincs több,
csak ez az egy, ha beteg,
ha nyomorult akkor is ő
marad az én parancsolóm,
és lám uralkodik rajtam,
– reménytelen a harcom ellene.

Valamit csinálni kéne velem, emberek!

A tömlöcnek, amiben eddig
énem raboskodott,
most végre nyitva áll rácsos ajtaja.
Egy mozdulatlan idegen halom,
semmi több, amiben szomjazom.
Válnék tőle külön,
de a zsarnok alak, ez a néma
ember formájú anyag,
nemes zsákmányát el nem engedi.

S miért kiabálnak velem?

Ha az a valaki, aki most mozdulatlanul
fekszik nem én vagyok, akkor kié a test,
amiből kitekintek, s hol vagyok én?

Emléksereg pusztít.
Fut előttem a sok visszahozhatatlan,
szaladnak bennem a sorok,
lobogva pereg le minden napom,
amit a borzas sorsfonál font nekem.
Látom, ami jó volt,
az első gyapjas titkot, és szív-lángolást,
s ami rossz volt, azt is, a pogány órákat,
a szügyvértben felém száguldó
lovas-gyűlöletet.

 Miért volt úgy minden, ahogy volt,
s amit tettem, miért nem tehette
helyettem más?

Test és én különválva is létezhet?
De tudja-e szellem-párlatunk testünk
izgalmas kábítószerét nélkülözni?

S akit eddig kiszolgált ez a hústömeg,
az a hálátlan árva lélek lenne a lényeg,
akiért szól a rekviem,
és aki vacogva áll majd Isten előtt?

Megjegyzés: alább közlöm Cikos Ibolja kitűnő olasz fordításában is a fenti költeményt.

Stroke

Qualcosa mi soffoca, mi strozza,
la mia voce rantolante
prorompe dal profondo della mia gola,
quel che voglio dire
rimane bloccato là dentro,
la lingua non ci sta nella bocca,
la bava mi cola,
braccia e gambe divelte giacciono vicino a me,
non mi obbediscono neppure le dita.

L’apparato non funziona più, è evidente,
ma osserva sé stessa.

Una mano mi fruga sul viso,
ma non lo sento, ho gli occhi aperti,
vedo tutto chiaramente, sento,
eppur’ sono solo
una massa legata,
in cui il sangue della funzione
affluisce ancora infuriato, e la sua solitudine
sparge in tutto il mondo.

Mi pongono uno specchio davanti.
Guardano, respiro ancora?
Di chi è questa testa coperta di alghe arruffate,
che mostra l’immagine deforme?
Sarebbe quello il mio viso,
che in modo così strano si distorce?
Mio corpo, questo involucro creduto invulnerabile,
di cui altri non esistono,
solo questo e unico, se è malato,
anche se è miserevole, comunque
rimane lui che mi comanda,
e su di me domina,
- contro di lui la mia lotta è vana.

Gente, dovete far’ qualcosa con me!

L’inferriata della prigione, dove finora
il mio io era prigioniero,
or’ finalmente sta spalancata.
Un ammasso estraneo e immobile,
niente più, in cui patisco la sete.
Mi dividerei da lui,
ma quel tipo dispotico,
quel muto materiale a forma d’uomo,
la sua preda nobile non molla.
Ma perché gridano con me?

Se quel tale che or’ immobile giace
non sono io, allora di chi è quel corpo
da dove sbircio fuori, ed io dove sono?

L’orda dei ricordi mi devasta.
Fugge davanti a me tutto l’irrevocabile,
dentro di me scorrono le fila,
tremolando scorrono via tutti giorni miei,
che il destino mi aveva tessuto dai fili intricati.
Vedo quel che di buono è stato,
l’ardore del cuore, il primo lanuto segreto,
quel che fu il male, anche quello, le ore meschine,
e nella corazza pettorale verso di me precipitante
odio – cavalleresco.

 Perché è stato tutto così, com’è stato,
e quel che avevo potuto fare, al posto mio
perché non l'aveva fatto un altro?

Il corpo e l’io può esistere separatamente?
Ma potrà fare a meno il distillato – spirito
del eccitante stupefacente del corpo?

E colui che questa massa di carne finora ha servito,
quell’anima ingrata sarebbe la quintessenza,
per chi suona il requiem,
e si porrà tremando al cospetto di Dio?

Fordította: Cikos Ibolja