Agyamhoz kapcsolva,
mint valami barbár ékszert,
egy ravasz szerkezetet
viselek fülemben,
mely belém nyitja
az egész végeszakadatlan világot,
millió idegenhez vegyítve hangomat.

Cinkos súgója rossz végű életemnek,
mint a kettős, óriás spirál-lánc,
melynek minden szeme párjába vág,
s uralja a test minden sejtjét,
a lélek minden vonását,
így uralkodik rajtam,
és diktálja belém
e parányi építmény
minden nekem címzett rezgést.
Tajtékzó zaj-hullámokkal
áraszt el,
dárdákat hajít felém,
gúnyos nevetések,
görcsös zokogások,
a lázbeteg valóság
zúdul belőle koponyámba.
Pőrén állok
e kiismerhetetlen élet-terepen,
legszívesebben
üvegharang alá bújnék,
s leszállnék e boldog lak lakójaként
a tenger fenekére.
De az életre kelt hangok
átzengenek mindenen.

Lefokozták már,
ami emberi volt,
tereket borít be
a mérgezett légben
a gondolat selejtje,
s mint száradó tóban az üledék
egyre gyűlnek bennem
az átok-verte szavak.
Gyenge napjaimon
elűzi nyelvemről
a némaság madarát.
Akár egy arctalan istennek
kinek kutakodó tekintetét
nem láthatom,
neki gyónom meg
titkos tébolyaimat,
tőle várja gyermekszívem
a simogató feloldozást,
penitenciát ő ró ki rám.
Irgalomért is neki könyörgök.
S hiába hajt a vágy,
kedvesemnek is
csak az éteren
keresztül csokorba kötött,
becéző szavakat adhatok,
csak sóhajaink mártózhatnak
egymásba.

Magamon hordom,
hogy álnokul jelentse,
merre járok.
Pedig tudom ilyenkor,
egy leeresztet redőnyű szobában,
ismeretlenek lépnek agyamba,
és születő vágyaimat,
szövögetett terveimet,
mint ritka bogarat a gyűjtő
mikor gombostűre tűzi,
rögzítik ők is,
s zárják skatulyába,
összegyűjtött sóhajaimat
szemlesütve dossziékba rendezik,
sírásaimat visszajátsszák,
kín-kategóriák szerint
osztályozzák,
szitkaimat
- aszerint, hogy kinek szólnak -,
lajstromozzák,
és ha kell, késsel szétfeszített számba
tömik vissza, amit kimondtam.
Átok, ha megszólal,
de ha nem szól bele, akit hívtam,
árvábbnak érzem magam,
mint a kisgyerek
kit a tömegben elveszítettek.
Lelkemet égeti,
körme vájja testemet,
mégse élhetek már nélküle.
Mint lovát az ősmagyarnak,
majd mellém temetik...

...S átvirrasztva évszázadokat
a hűvös falak között,
ha fülembe ébresztőt csenget,
a hízelgő beszéd álarca alatt
vajon mi lapul majd?

Budapest, 2010