A tó fölé nyúló
deszkaépítményen
karnyújtásnyira tőlem
ismeretlen női táj terül elém
elevenen érzem
parancsoló hatását
a kezdet-pontján lebegek
újra az örök fejlődés
az örök várakozás
áramteli feszültsége jár át
a világ teremtő ösztöne táplál
a végtelen világtest
mélybe-süppedt villanása ez
fénysejtek láng-kínjai
parázs moccanásai égetnek
az áradó
rokontalan érzés
hatalmába merülök
a forró bőr porusai
rezegtetnek
a szünet üveghártyái
szilánk-rögökké
hasáb-mezőkké
kúptömegekké gyarapodnak
fénypettyek láng-kínjai
terítik be
angyalalakzatát
ősfonál selyme fonja körül
kontúrját
az erekkel átszőtt
hártyán át látom
az üveglegyező tüdőket
izzó szívének világító öbleit
tódulnak sodródnak
keringenek benne
vérének alkatrészei
követem a napnyilak
sejtjeivel párosodó útját
halk hegyképző sóhajai sorát
a verejték-erek lávafolyamát
a látványsugár-zuhanása
öntudatlan állapotba visz
alagút-veremből
tűz-doboz
fodrok összegyűrt vonalai
bújnak elő
kalász-bozontok szálai
a borzas aranytűk
hő-tüskei gyötörnek
gyémánt-karcoló testének
ráncos körfodrára tapad
könyörgő szemgolyóm
iszom a titokzatos delíriumot1
titán tódulás árad
megállíthatatlanul bennem
s megadóan várom
a sárga nap-terítőjén
a kozmosz-ablak bezárulását
a ketyegő űr-idő
elektromos feszültségének
halálos ütését
1Walt Whitman: Egy órányi őrület és gyönyör