A nap leszállt, és itt ülök a völgy alatt.
Az asztalon egy-két könyv hever, s rendetlen
halomban sok lap fehér papír üresen,
vagy tele. Középen kancsó és benne bor,
vérszín, tüzes és keserű. Már elfogyott
csaknem egészen. Iszom. Olyan egyszerű.
Bor és alkonyat. S itt ülök a tölgy alatt.

Nincs benne semmi új és semmi meglepő,
százszor ültem így, hangtalan és hallgatag,
az árnyék nőtt a tájon és a hegy készült
a sötétben elmerülni, éppen olyan
nesztelen és egyszerűn, ahogy énbennem
elmerült a bor. Egy nap ismét elégett.
Ami még fény, az hamvadó parázs. Szép volt.
Újra kezdeném. Még egyszer így.
Másképpen egy percet sem kívánok.
Így, és mindig így.