Anyám azt mondta, dögöljek meg.
Minek kellett, hogy megszülessek.
Végigcsináltam a gyerekkel,
pontosan tudom, hogy mit érez.
Tíz évig pisis ágy, ökölharc,
tizenöt évesen lelépett.
Most anyám. Nemhogy hálás lenne,
kap mindennap húst, főzeléket,
a két kezemmel pelenkázom,
de ő üvölt, hogy szar az élet.
Hiába mondják, hogy leépült,
én tudom, csak nekem csinálja.
Rosszul szeret? Frászt. Nem szeret.
Bármit mondjon a Bibliája.
Éjjel hallom a falon át:
csak átkoz. Hogy kéne jól szeretni?
Úgy, ahogy én a gyereket?
Nekem ne magyarázzon senki.
Istenem, nem bírom tovább.
Hogy hörgött ma is: Üss meg! Ölj meg!
Két éve némán ápolom,
hogy ki ne mondjam: Te dögölj meg.
