(részlet a IV. énekből)
Ősszüleink még nem sejtik, de ez az utolsó estéjük a Paradicsomkertben – talán maguk sem tudják, mennyi ideje élnek ott, és ez nem is fontos, hiszen a Paradicsom ideje történelem előtti idő, történet előtti idő, nem is idő, mert bár Ádám és Éva élete változatos munkával telik – küzdenek az áldottan túlburjánzó flóra parkosításáért –, de az életük stacionárius állapotot mutat (nincs kizárva belőle az innováció, de a változások nem extenzívek, és a bukás nem szükségszerű). A Sátán már elindult feléjük. Kitört a Pokolból, átküzdötte magát az Őskáosz dimenziók nélküli birodalmán, az angyali terrorelhárítás és idegenrendészet járőreit megtévesztve behatolt a Teremtett Világba, majd a Paradicsomba, kikémlelte a rendszer gyenge pontját, és most tervet sző, hogy bosszút álljon a hajdani, mennybéli csatavesztésért. Az angyali karhatalom már tud az infiltrátorról, és mindent elkövet a kézrekerítéséért, de állandó lépéshátrányban van. Nézzünk végig még egyszer a Kerten, csodáljuk a még romlatlan Univerzum működését, és gyönyörködjünk az imában, amit Ádám és Éva mondanak lefekvéshez készülődve. (A ford.)
Munkácsy Mihály festményén Milton a vak költő az Elveszett paradicsom szövegét diktálja lányainak, Eve-nek, Judith-nak és Rachel-nek.
Eközben a Nyugat legtávolabbi
hosszúsági körén, ahol az ég
a földhöz és az óceánhoz ér,
a nyugvó nap lassan leáldozott,
és merőlegesen vetette a
Paradicsom keleti kapujára
esti sugarait. Ez alabástrom,
felhőkbe nyúló szikla volt,
látszott messziről, s egyetlen kanyargós,
meredek úton lehetett elérni
a Földről: egyetlen magas bejárat,
a többi durva szirt, fenyegetően,
megmászhatatlanul emelkedett.
A sziklaoszlopok közt Gábriel1,
az angyali őrség vezére ült,
várta, hogy leszálljon az éjszaka,
körülötte a Mennyek ifjúsága
fegyvertelenül gyakorlatozott,
vitézi tornán, de kezük ügyében
sorakoztak az égi fegyverek:
a gyémántban és az arany tüzében
szikrázó lándzsák, pajzsok, sisakok.
Ide száguldott Uriel;2 lesiklott
az estén át a Nap egy sugarán,
ahogy egy hullócsillag töri át
az őszi éjszakát, mikor tüzes
permetek3 nyomasztják a levegőt,
Sietve mondta: Gábriel, neked
juttatta a munkát a sorsvetés:
őrködni, és szigorúan figyelni,
nehogy ezt a boldog helyet gonosz lény
megközelítse, vagy nehogy bejusson.
Ma délben buzgó szellem érkezett
a szférámhoz; úgy tűnt, többet akar
megtudni Isten művéről, de főleg
az emberről, Mindenhatónk legújabb
képmásáról. Megfigyeltem az útját,
a röppályáját, ahogy leviharzott,
és az Édentől északra, a hegynél,
ahol először leszállt, észrevettem
az ocsmány szenvedélyektől homályos
és Mennytől idegen tekintetét.4
Figyeltem, de takarásba került.
Attól félek, előmerészkedett
a száműzött seregből valaki
a mélyből, hogy új bajokat okozzon.
Horváth Viktor fordítása
1 Gábriel a főangyalok egyike, nevének jelentése: ’Isten ereje’.
2Uriel, a Napban állomásozó főangyal, nevének jelentése ’Isten fénye [vagy tüze]’. Az eposz harmadik énekének végén a Sátán (egy fiatal kerub képében) Urieltől kér útba igazítást a Föld felé.
3Az antik meteorológiai tanokon alapuló kora modern felfogás szerint a hullócsillagok és az erős viharok a Földről felszálló tüzes permetekből keletkeznek
4A Sátán a 4. ének elején a Niphatész hegyére száll le, ahol a teremtett világot
látva „befelhőzték az arcát / a szenvedélyek, és háromszor is / elsápadt az
irigységtől, dühtől / meg a kétségbeeséstől, és ez / szétdúlta kölcsönvett ábrázatát” (4.114–116).
