Theokritosra gondoltam, s az Ének,
Ős-édes évek dala fájt fel újra,
Dús éveké, melyeknek mézes ujja
Osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –
Angol költőnő (1806 -- 1861).
S így ringva habján antik ütemének,
Könnyemen át egy látomás borúja,
Múlt életem édesbús koszorúja,
A lassú léptű, szép, szomorú évek
Dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
Mögöttem egy misztikus Idegen,
S hajamnál fogva hátra ránt – cibál:
"Szólj, ki vagyok?" – s én halkan felelem
Zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."
A nagyvilágon nem hallotta senki,
Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr,
Te, aki mondtad, és én, – válaszul
Csak Isten szava dörgött odafenn, ki
Sóvár szememre irgalmatlanul
Átkot dobott: ne tudjam rád se vetni;
A halál sem tud ily vakká temetni,
Ily súly alá. – Az Úr ajkairul
Szörnyűbb a Nem, mint mástól, Kedvesem,
Földi szó nem marná szét boldogságunk,
A ránk viharzó tenger dühe sem
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.
Nem illek hozzád, Fejedelmi Szív!
Más a te sorsod, más az én utam,
S ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
Ámuló szemmel néznek össze hív
Angyalaink. Királynők kegye hív
Vendégül téged, gondold meg, uram,
Mesterhez illő fény vár magasan,
S izzóbb szemek, mint az én primitív
Könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldús énekest,
Akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –
Ragyogj a lámpák lángkörébe fenn;
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a Halál kapálhatja egybe.
