„A víz az őselem.
Először a víz borrá változik,
aztán a bor vérré változik.
A víz az anyag, a bor a lélek,
a vér a szellem.”
Hamvas Béla

Az ég áldó könnye:
eső hull a szomjas
földre, a lágy talaj
magába fogadja
a magokat, benső
nedveivel érleli
míg fényre nem szökken
a szőlőtő, s termi édes
gyümölcsét, a bor testét.

A bor ízes cseppjei
a ráció falát észrevétlen
úgy bontják föl,
hogy a fal mögötti
foglyot, a bölcsességet
lobbantják szárnyra.

Az első pohár bor
a torkot oldja fel,
hogy nyelni lehessen
az édes esszenciának
párlatát a beszéd
kényszerétől szabadon.

Csak a zene, az ének
fakadhat ilyenkor
örvendezve a mélyből –
megszüntetve a bánatot.

A második pohár bor
a szívet nyitja meg,
látni engedi
a rejtőző fényt
a másik emberben.

Maszkok hullnak
kivillan valódi arcunk
a sebzetten is szép.

A harmadik nyelet
a mélységes alkimista
kohóban ütközik, forog,
emésztődik, megtörténik
az átlényegülés:
a bor vérré változik.

A további kortyok
az anyag legbensőbb
rejtekét hatják át,
erek útjain messze
áradva, tüzeket gyújtva
megnyíló sejt-örvényekben.

A zene, a tánc fakad végül
örvendezve a mélyből
a szerelem egébe röppenve föl.