Újabb verseinek egyik lényegi ismérve: az epikus vonások megjelenése. A költő nem egy versében mások helyzetébe, szerepébe bújik. Nem önmagáról ír, hanem arról, amit megfigyel, lát. S távlatot tart önmagától. A szerzői én az epikai hősnek adja át a szót. Fokozzák a személyestől való eltávolodást az utalások, idézetek, bejátszások, parafrázisok, és a költői ént gyengítik verseiben az irónia távlatot teremtő eszközei is. Nem egyszer közbevetések szakítják meg versei áramát, új dimenziót adva az előtte és utána írt soroknak. Sokszor a beékeltek egymással is feleselnek, kommentálják a versgondolatot. A színművekben gyakori „félre-szerű” kiszólások is a személytelenítés szolgálatában állnak, amikor - mintegy kilépve a versből - közvetlenül az olvasóhoz fordulva szól valamiről a költő, áthelyezve nézőpontját valaki másra. Más bőrébe bújva sokkal jobban képes átadni az olvasónak a versüzenetet. Hasonlít ez a költői fogás Moreno által kidolgozott pszichodrámában alkalmazott eljáráshoz, amelyben a hős mögé állított játékos mondja ki azt, amit közvetlenül nem mer kimondani, vagy nem tud megfogalmazni a szereplő. Akár Salinger Zabhegyezőjében a költő is egyfajta „lényfelügyelő” kíván lenni, hasonlóan Tandori Dezsőhöz, aki egyik művében egyenesen „főfelügyelőnek” nevezte magát, hogy ott rejtőzhessen írásában, az irónia mögött is, a morális komolyság. Ilyen módon érvényesítve az esztétikai törvényt: a művészi megjelenítésnek az etikai tartalmat is meg kell jelenítenie.(Liszabon)