Kedves Tamás!

Ígértem... itt vagyok. Jóllehet koránt sincs még vége a kötetem korrektúrázásának, de nem szeretnélek nagyon megvárakoztatni.

Tehát ahogy igényes versesköteted címe el is várja tőlem: maszk nélkül írok Neked, s küldöm maszkod mögé személyes benyomásaimat - elsősorban mint olvasó.

Már maga a címválasztás is szerencsés: kétértelműsége miatt figyelemkeltő - egyszerre utal a pandémia időszaka alatti maszkviselésre, a kötet keletkezésének időpontjára, valamint a korunk népbetegségeként számon tartott álarc mögé rejtőzésre.

Az első három ciklus logikus tematikára épül: az ízek és a nem nyelvi kommunikáció kifejezőeszközeit járja körül jól felépített szisztéma szerint. Ám e versek jóval többet jelentenek egy-egy fogalom puszta definíciójánál: érzéseket, múltbéli emlékeket idéznek fel, zenei élményeket szólaltatnak meg, festmények, illatok, fénypászmák kelnek életre, lélekkel töltődik a holt anyag, és visszaálmodjuk magunkat az anyatej szagú gyermekkorba. Egy ókori római lakoma, egy görög isten, a mózesi kőtábla és egy-egy sor erejéig maga Shakespeare és Goethe is itt van velünk, miközben látjuk, mint aprítanak az Evés Templomának oszlopai, és körbenyargaljuk szavaink nyomában a Földet, majd felemelkedve a magas égbe "Megbékült álmokat" őrzünk Veled.

Kedvencem a "Rólad szólt minden..." címet viselő ciklus. Lágyan ringató szerelmes versek füzére ez: egy, az első ifjúságán régen túl jutott férfi vallomása a szeretett kedveshez. Egy olyan férfi sírig tartó szerelmi vágyódása, akinek még kései gyengédségében is ott perzsel a szenvedély. Álmodóan szépek, sziporkázva simogatóak és vibrálóan szívet bizsergetők a sorok. Szinte feloldódik bennük az értelem, elmosódik a szavak elsődleges jelentése, mert elvesztik hétköznapi értelmüket a fogalmak, és csak az érzés zubog lágyan és édes parttalanságban hullámokba sűrűsödve. A múlt és jelen átmenet nélkül omlik egymásba, minden kép és képzet az eltéphetetlen összetartozást hangsúlyozza, és a fiatalság hevével becéz. Még engem, kívülállót is megdelejez. A fények, az illatok, az érintések az emlékek pasztellködébe vesznek, egészen az idők kezdetéig vezetnek vissza. Körben minden csupa lebegés: a természet jelenségei is ezt a szerelmet szolgálják úgy, hogy a mindenség (tér és idő) oldódik fel ebben a szinte az egész világot betöltő érzelemben. Az időnként ki-kivillanó érzékiség végül egybemosódik az áradó érzelmek sodrásával. Trubadúrlíra a javából!

A kötetben több helyütt is előbukkan a maszk mint visszatérő elem, melyet Te ugyan tényként rögzítesz, de mely ellen még pszichológusként sem tehetsz egyebet, minthogy nagy szakértelemmel beférkőzöl mögéje, és mint a Diktátor, a Pörög, pörög a film, Arcok a tömegben, Önképem vagy a Tintapacák c. versekben megpróbálod megfejteni az ott féltve őrzött titkot, a személyiséget. Ezekben a versekben az olvasó mintha leselkedne, szinte röstelkedve fogja a kezed, hiszen Te húzod, Te vezeted egyre mélyebben a rejtelmek felé. Éppen ezért izgalmasak, kíméletlenül leleplezők ezek a darabok.
Rokon ezekkel a Lelet c. ciklus öt verse, melyekben tűpontos leírásokkal láttatod a Benned lejátszódó képzelt, valós vagy álmodott érzeteket, miközben egyfajta elidegenítő távolságtartás is végig ott érezhető bennük. Külvilág és belső történés egymásra ható reflexióinak olyan finom, ám bonyolult hálózatát teremted meg, melyben a két oldal, kültakarón innen és túl, felelget egymásnak, miközben az emberi lét egymást támogató két alappillére közül az egyik, a test engedelmes közreműködése hiányzik (Lelet, Stroke). Kétségtelen, hogy hatalmas lélektani ismereteid (és átélt betegségeid) segítenek abban, hogy egyszerre láttasd a normálistól eltérő működés zavarából származó állapot megrázó szenvedését és a kétségbeesett döbbenetet, mely abból ered, hogy a felfogóképesség még képes éberen analizálni a test hanyatló állapotát, de nem tehet ellene semmit. A víziószerű képek a természet jelenségeiből kölcsönzött metaforákból építkeznek: a tó fenekén lebegő, élettelen testtel, a megrendülés nélkül a szekrényajtón tükröződő arccal, a pohárban óceánná táguló vízzel szinte filmként látható. Merevített pillanat, amikor az értelem kiszáll az emberből, és a valóság fizikailag észlelhető mozzanatai nem jelentenek többet puszta mozdulatsornál. Mintha egymás után tett állóképeket villantanának fel, melyet a sok megszemélyesítés mégis nyugtalanná tesz. Én lenyűgözve olvastam. A képek végtelen érzékletessége szinte arcul ütött.

Verseidben a leghétköznapibb jelenséget is úgy írod körül, hogy önmaga elsődleges jellemzésén túl az asszociációs hálót spirálszerűen addig kanyarítod többszörös körívben a téma körül, míg végül a világ minden teremtett és ember alkotta létezője szerves egységbe fonódva kozmikus távlatokba nem nő. Pl. "Üveg tisztán/ szól a zene,/ halk szava/ megnyugtat,/ mélabús ütem ketyeg,/ az időszerkezet/ mást se tud -/ egyhangúan/ méri a földköröket,/ hullám hullám hátán,/ harmat csengő/ csöppjei közt/ maraton füttyszó.../a mély kút visszhangja, / állattá vadul,/ ...az imádkozó fohászai/ szerteszét szálldosnak/ a világban,/ míg a millió és millió/ karcsú hangtest hullámait/ a türelmes/ végtelen el nem simítja."  (Millió hangtest) Különös lágyságot ad az emlékezés, az, ahogyan élő és élettelen egyaránt reflektál egy adott ingerre: "A fények arcot fonnak az árnyékok öbléből." Kabátom hűséggel őrzi apám lélegzetét."

Rokon az én létfilozófiámmal, hogy hangsúlyos szerepe van verseidben a múlt értékőrző szerepének, a jelenné szervesülő múltnak: "Vízbe fojtott emlékeid a mélyből irányítanak." A nagy elődök egy-egy sorának versedbe illesztése sem egyéb, mint tisztelgés a múlt emléke előtt, illetve ilyenek még a gyakorlatban a több helyütt fellelhető bibliai és mitológiai utalások ( pl. az érzékszervekről szóló verseidben is: "testté válik a kenyér,/ s a bor vérré", "Az ős íz... Zeusz ajándéka,/ az olimposzi ambrózia kivonata").

Feltűnőek és szépek a gyakran alkalmazott alliterációid, szinesztéziáid (halk fény, zizegő illat, éhes színek, halk illat), valamint megszemélyesítéseid ("A mondatok vonakodó karjai/ magasra nyúlnak,/ súgnak, sóhajtanak,/ napról, éjről csacsognak." Számomra (saját verseimből) ismerős az az attitűd, hogy élnek a tárgyak is, hogy minden mindennel összefügg, hogy elmúlása után minden visszaalakul őseredetijébe, és visszaszervesül a mindenségbe: "Ki tudja, mivé leszel?/ Talán gyenge fény az űrben./ S egyszer hazaérsz." (Nálam: "Ám ha egyszer én is végére/ érek e köztes utazásnak.../ Pontszerű parányként az űri/ sötéttel egyesülök újra/ a kozmoszba hullva.")

Megdöbbentőek ugyanakkor az öregséggel és az elmúlással való szembenézést tárgyaló ciklus darabjai: tele a pusztulás képeit felidéző metaforákkal, megszemélyesítésekkel ("megőszült évek"), hasonlatokkal ("mint dermedt piócák, dudorodnak az erek"). Fájdalmas Veled újra átélni a letűnt múlt veszteségeit, "zsebre vágott haragjaidat", szembesülni az eddig csak mások múltjaként ismert jelenségek saját jeleneddé válásában felfedezhető kétségbeejtő valósággal: "önmagaddal azonosíthatatlan/ ránctalan arc néz rád". A "Könnyű felhővé" kíméletlen, leplezetlen őszinteségű létösszegző vers, mely lehetséges jövőkép után kutat. Méltó zárása ez e komoly lélektani és filozófiai kérdéseket taglaló kötetnek, hiszen a "tiszta fény"-ként továbbélés reményével, a magasabb szintű létformába történő átlényegülésben való megnyugvás békéjével engedi útjára az olvasót, hiába peregnek ki ujjai közül a homokszemek.

Mindent összevéve én úgy vélem, köteted nagyon komolyan átgondolt, ízléssel, nagy költői és emberi tapasztalattal megírt, lélektani szempontból is erős mű. Csak gratulálni tudok hozzá.
Sok sikert kívánok a terjesztéséhez!