Kedves Tamás!

Köszönettel megkaptam, örömmel és őszinte érdeklődéssel elolvastam válogatott kötetedet, amely összes versek címszóval is tekintélyes gyűjtemény lenne. A rokonszenves jelző kívánkozik olvasói visszajelzésem élére, amely nemcsak alkotójáról, hanem látásmódjáról, költői világáról is elmondható.

Életmű összefoglalása a könyv, és több darabja is azt az érzést keltette bennem, hogy nem egyszerűen pillanatnyi élményből fakadt, hanem következetesen megvont életmérleg igénye táplálta. A szemérmes vallomáslírával ötvözött gondolati költészethez való vonzódásom fogékonnyá tett mind mondandóid, mind hangütésed iránt. (Az élménylírát korántsem akarom alábecsülni. Ide sorolnám Az én utcám ciklus csaknem valamennyi, kitűnő darabját, de pillanatnyi jelző nélkül.) Kassákról írtad egy jegyzetedben: „szavakkal festett, s ecsettel írt költeményeket”. Te verset és prózát társítasz hasonlóan. Olyannyira, hogy nagyjából az említett ciklus előttieket prózaversnek nevezném, s szabadversnek inkább a későbbieket. (Ez utóbbiak közül az Áradó hangok meg a Menetben például tördelését tekintve is vállaltan prózavers.) A korai, nyelvlogikai szempontból vett verssorokat érzésem szerint később váltottad igazán prozódiai, metrikai értelmű versmondatokra. Természetesen eleinte is voltak szuggesztív költői képeid („az ember rommá lett dicsősége”, „a pórázra fogott szabadság”), de metaforáid a második pályaszakaszban értek meg igazán. Különösen nagy hatással volt rám a „botra tűzve egy haszontalan rongydarab”, amely a nekem és Neked is nagyon kedves Kosztolányi Zászlójának keserű fölidézése. Ne vedd rossz néven, de ez az utalásod inkább megragadott, mint nem ritka szó szerinti idézeteid, amelyeket korrektül jeleztél ugyan, mégis a „posztmodern intertextualitás” divatjának tett némi engedményt sejtettem bennük. Ám sok más tekintetben imponálóan ellenálltál a kordivatnak, többek között az antilíra irányzatának; ezt jól mutatja például „a trágárságokkal teli drámákra” sújtó utalásod. Ez utóbbinak a közvetlen szövegkörnyezete ritka tömör, velős kritikája napjaink szellemi züllésének, amelyre már inkább csak a civilizációkritika fogalma illik, a kultúra említése megszépítés lenne. „Régen lefokozták már, / ami emberi volt (…) a gondolat selejtje”, az „önmaguktól undorodók (…) az ürülék-kiállítások ájultan-sóhajtozó sápadt közönsége” – mind-mind adalék a látlelethez: „Cipeljük tovább (…) a jelentéktelenek uralmát”. A rokonszenves jelzőhöz hozzáteszem az értékőrzőt (ez az igazi konzervativizmus, nem a puszta hagyományőrzés). Ugyancsak tömör megfogalmazása e szkeptikus kérdés: „hazám helyén vajon mit lelek?” A migránsválságra való azonnali, lényeglátó reagálásod nem múltba révedés, hanem a jövő nagyon is indokolt féltése: fordított, keserű futurizmus. Egész költészeted, szerencsére, mégsem keserű.

Nemzedéktársi, baráti gratulációval: Bárány László

Elefántcsonttorony, 2020. június 18.