Amikor kézbe vettem Oláh Tamás prózakötetét, legelső gondolatom a könyv címének további, lehetséges folytatása rendítette meg az emlékezetemet: Iratok és netán még – csengőfrász? (Bizonyára benne lesz!) A teljes címlap pedig három időszakot mutat fel történelmünkből: elhagyott gyár hátsó falát, utólag beszerelt valamiféle modernizáló, pótolt csővezetéket és a címfeliratot, amelyet gondolom, rá kellett „mázolni”, majd lefényképezni? A szerző bemutatkozása a fülszövegben rövid és költői. Mély értelmű gondolatsorát közli az olvasóval. mint „lírai én” a költeményekben. Tartalomjegyzékében azonnal felismerhető, hogy élete gazdag élményeit és az azt körülövező társadalom hátterét is teljesen szabadon, saját emlékezete különféle idődimenziói szerint írta meg. Eléggé szokatlan módon, hiszen az olvasók eligazításához az írásrészek – nem fejezetek – címéül a részegység kezdősorának két-három szavát ismétli. Petőfire emlékezve ez az írásmód inkább a költészetben gyakori.

A szerzőtől idézem: „Azt mondják, aki emlékezni tud, aki folyton képes felidézni valamit az elmúlt életéből, egy napot sem öregszik.” (3. o.) Tehát – nemcsak a saját életéről, hanem a korról és a kortársakról. a korabeli események háttereiről és okairól is részletesen beszámol, gyakorta és váratlanul szembeállítva vagy párhuzamosan egymással. Könyve elején nem a keltezési dátumával emlékeztet saját születésére, hanem bizonyos összevethető jelenségre utal 1944 áprilisában. Babakelengyét gyűjtenek. Kinek is? A gondolkodó olvasó itt most megáll. Felfogja, hogy a könyv olvasásakor áttételes, felidéző emlékezetre és megértésre lesz szüksége. E sorok írója készséggel egészíti ki mint idősebb kortárs, saját életéből is az egyező, korabeli dátumokat. Éppen akkor az Ugocsa vármegyei, nagyszőlősi Szatmári Irgalmas Nővérek Elemi Népiskolájának a 3. osztályos ernyedetlen szorgalmú tanulója voltam. Öcsi testvérem éppen egy hónapja, 1944 márciusában született. Adyval szólva – és ma is ugyanott – az élet él és élni akar, akár háború van, akár nincs. Örömteli üdvözlettel és kortársi szemlélődéssel fogadtam el és vállaltam az elolvasást, a szerző írásmódjainak felismerését, érdekességeit és következtetéseit. Néhány gondolatomat és ajánlásomat is szívesen közlöm olvasóink számára.

Látnivaló volt, hogy a műfaji fogalmak szerint terjedelmes önéletrajzzal lesz dolgom, amely, mint említettem, nem az elején kezdődik, hanem bőséges, részletes és különféle prózai írások őszintén megírt sorozata majdnem 300 oldalon át. A belső gondolati szálak rövidebb-hosszabb szövegrészekben testesültek meg és alcímeket kaptak, melyek szerint változatosan értesülünk a keltezett hírekről, szétszakadt családi és baráti kapcsolatokról, életmódváltásokról, társadalmi viszonyokról, politikai gonoszkodásokról és mély emberi érzelmekről. Stílusbeli érdekességnek vélhető, ahogy szerzőnk egy-egy témát kitágít. Ürügyet talál benne, hogy mélylélektani és saját bölcs szempontjai alapján bővebben kifejtse pl. egy-egy esemény, érzelmi folyamat keletkezését, zajlását és megvalósulását. Ráadásul jónéhány évtizeddel később annak értékelését. A tartalmak mögött különös megvilágításban látjuk a szerző gyermeki-családi-érzelmi világát, életveszélyes betegségeit, tanulmányait; az akkori hatalom erőszakos családbontásait és családok szétszóródásait (persze, hogy csengőszó is hallatszott a szomszédból), és végül a saját szülők megrendítő különbözőségeit. Hiszen érzelmi világunk fejlődik, csalódik és mérlegel: egyáltalán felnőttkorunkban tehetjük-e őket bírálat tárgyává? A kétségek felvetődésében a szeretetettel vagy akár iróniával is megfogalmazott szövegrészek esszébe bővülnek át, és a szerző nyomdai eszközökkel is nyomatékosít. Lábjegyzeteivel is ezt teszi. Egyúttal hatalmas bölcsészmivoltát, gazdag olvasottságát akaratlanul is jelzi olvasói számára.

Szerzőnk útleírásai közt észrevehetően rokonszenves vidék számára a Kaukázus. Tény, hogy némi összevetésben a Vermont állambeli, bostoni és más nyugat-európai utazásokkal. Grúzia pedig évszázadok óta kötődik országunkhoz a történelmi-személyi-művészi kapcsolatok révén. Ugyanis a XII. századi grúz verses eposzt, Sota Rusztavelli Tigrisbőrös lovagját Zichy Mihály (Zala, 1827 – Szentpétervár, 1906) illusztrálta 1881–1882-ben. A grúziai fiatal házasulandók most is ezt a kötetet kapják nászajándékba, útravalónak az élethez. Napjainkban, a XXI. században is jót teszünk egymással: kereskedünk. Vezetőink pedig kölcsönös és személyes nemzetközi kapcsolatainkat ápolják. És még: aki a virágot és a jó konyhákat, recepteket szereti, valamint más fazekába is belenéz, rossz ember nem lehet. Habár a nyers sózott bazsalikomszál kóstolása a látogatáskor furcsának tűnhetett. Köszönet a grúz receptekért, folytatása következhet.

Az idő közben telik-múlik. A megélt társadalmi váltások és változtatások következtében az emlékező írónak jó néhány sorsfordulót kellett megtennie. Egyéniségéből és nézeteiből adódóan aggodalommal vetette fel és elemezte az utóbbi évtizedek érzelmi-erkölcsi elváltozásait és romlásait. Könyvét Budapest, 2021. október 26-i keltezéssel zárja.

Ezt a gazdag, pontos és őszinte életrajzi és társadalmi regényt türelmes és megértő, felnőtt olvasóinknak ajánljuk. Aki olvassa, gazdagabb lesz tőle!

Kellemes és tanulságos olvasást kívánunk!

Megjelent: http://folyoirat.evid.hu/olah-tamas-emlekek-es-iratok-konyvajanlo/