Mondják a sors kifürkészhetetlen. Nem lehet tudni mi kapcsol össze két alkotót, és nincs magyarázat arra sem, milyen erők késztettek két költőt, évekkel az előtt, hogy megismerték volna egymást, hasonló témákról írjanak verseket, melyeknek a belső tartalma is azonos. Megpróbálom elképzelni őket alkotás közben, ahogy tépelődve, a szavakat keresve küzdenek az érzések, az élmények, a gondolatok kifejezésére megtalálni a megfelelő költői megoldást, míg meg nem születik a vers. Két, időben és térben, egymástól távol levő lélek valahol, ki tudja milyen erők hatására, talán az általuk írt versek vonzása által, egyszer csak találkozik. Még nem tudnak egymásról. A versfonalak kötik össze őket. A külön életet élő versek egymástól függetlenül korábban megjelentek a költők saját köteteikben. Ott éltek, mint az igazi társat kereső lelkek, magányosan. Aztán egy különös találkozáskor, amit – miért ne nevezhetnénk akár valamiféle földön túli akarat hatásának - egymásra találnak.

Nem lehet a nagybetűs véletlen a versek közös életének az elindítója. Nem. Van, ami eleve elrendeltetett, ami elől nem lehet kitérni. Sokan hisznek abban, és én is hajlok erre, a rokon lelkek előbb, utóbb megtalálják egymást. Ahogy Baka Györgyi írja: ki tudja nincsen-e már félig Égi Édesanyánk köpenyébe takarva… az ember mikor magáról mit sem tud. Oláh Tamás a párban mellé rendelt versben hozzá teszi: nem tudom ki írja… álmomat… ki emel majd a magason túlra, miféle irgalom.

O. T. Tenger című versében írja: Szerettem volna átélni… az örökkévaló őrületét..és részt venni a végtelen mindörökké kívánt… játékában. B. Gy. A tenger hullámai című versében erről így ír:
az örvénylő víz méhében összeölelődik a feltételes és a feltétlen, az időleges és az örökkévaló.

Ahogy a tenger hullámai szétválnak és újra egyesülnek, úgy kapcsolódnak a költők szavai egymáshoz.

A Csupasz ágak, mint meggörbült újak kapaszkodnak egymásba – így O. T., Lecsupaszodva kuporgok az őszi lobhullásban – mintha alkotótársa versét folytatná, írja B. Gy.

Ki vezette kezeiket, mikor ezeket a verssorokat rótták?

Nem arról van szó ebben a kötetben, hogy két alkotó elhatározza ugyan arról fog írni. Ilyen könyv már sokszor született, és persze ezekben is felfedezhetünk hasonlóságokat, egybe csendülő sorokat. De itt egészen másról van szó. A versek születésekor, egy sort sem olvastak még egymástól, nem is ismerték egymást. A költők ebben az esetben, miután elolvasták egymás köteteit fedezték fel a rokonságot, hasonlóságot verseik mély tartalmában. A párba állított költemények ezért kerülhettek egymás mellé.

Valóban különös ez? Nos nem egészen. A világirodalomban egy sereg olyan vers született különböző költőktől, melyek ugyanarról szólnak és sok hasonlót találhatunk bennük. „A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság." - írja Szabó Lőrinc Shakespeare szonettjeiről szóló tanulmányában. (Megjegyzem érdemes lenne egyszer ezen témák alapján összegyűjteni a nagy költők azonos témájú verseit.) Csakhogy itt, ebben a kötetben másról van szó. Nem a témák azonossága a különös, egyedi, hanem a versek mélyén található rejtett tartalom, a szavak egymáshoz kapcsolódása. Ami az egymás mellé helyezett versek által tűnik elő. A párba állított, egymás után olvasott versek visszahatnak egymásra is, ezáltal jön valami új létre köztük, ami addig nem létezett. Valami olyan többlet, ami egyedül abból született, hogy egymás mellé kerültek, és ezáltal új egésszé álltak össze.

Néhány példa minderre:

B. Gy. így ír:
… az összetartozásnak elveszíthetetlen érzetére, / gyermeki védtelenséggel ölelődve egy új Kezdetre.
O. T. a párban mellé állított versét meg így fejezi be: Most ablakot nyitok./ Karjaimat kitárom. / Az ölelő égből merítek erőt.

Íme a tükröm,
nézz hát belé, hogy
megtörjön hatalmad
rajtam!

Adj jelet!
Nyiss rést a szádon!

Kiálts nagyot!

Mondd ki a NEVET!

Hangosan.

Így fejezi be O. T. Mondd ki című versét.

Mondd ki a szót,
amit álmodtál,
ami folyton beléd
hatol az idő megnyíló
szakadékaiból.

B. Gy meg így fejezi be Mondd ki a szót! című versét.

megfognám lágyan
fáradt kezedet,
és többé el nem ereszteném.

Így végződik O. T. Anyámmal című verse.

Édesanyám hívlak téged,
ringatózz bennem,
oldódj fel véremben!

...és így B. Gy. Oldódj fel véremben című verse.

Különös és értékes könyv született KERESZTEBE KÖTVE – IKERJELEK című kötettel kortárs irodalmunkban, becsüljük meg!

Vajon a mostanában írt verseik is így rímelnek egymásra?

Bizonyára.

(Egy olvasó)