Bevallom, kissé félve nyúltam Oláh Tamás „Kezdetben vala” című kötetéhez. Ugyan mindannyian egy bölcső gyermekei vagyunk, mégis más-más csillagkép jelenik meg, vagy köszön el bennünk, de kétségek nélkül merem állítani, hogy e szabadversek olvasása közben bármerre is tévelyedtem, mindvégig törődve és szelíden fogta a kezem. Őszinte érzéseit ma a saját szavaimmal fogom megjeleníteni.

A magányosság elválasztja a lelkeket egymástól

A költő nem kisebb elmélkedésre vágyott, minthogy az egymásra nehezült rétegek visszafejtésével aláereszkedjen a forrás legtisztább igazáig; hol a fény ad értelmet a sötétségnek, a pillanat ölében neveli az elevent és ahol a mindenség végső oszlopaként a megkövesedett ember egymaga áll. E végső felismerés válik hanggá, ha bántott szívvel a csendes égbe kiáltunk, kitölti a tüdőt a zavaros mélyben és összehúzza a sebet két ismerős lépés között. A gondolatok gerincén körbenézve, egy a szikrába tömörült érintés fogadott, mely a szabadság ígéretével kieresztette bordáim mögül a kétkedő csillagokat, hogy magasztos rendszerekkel töltsék meg ismét a múlandóság kikopott vásznát, bebizonyítva számomra, az egykor tudott, de elfeledett valóságot; - nem vagyok egyedül! „Kezdetben vala / a puszta tér és idő, / aztán a teremtés gondolatra / az ős-robbanás erejével / előáll a mind, szétárad / az öntudatlan világ-anyag, / s a végtelen rendjét betetőzve, / az isten-porból, királyi fejjel / előbújik az ember, ki mímeli / urát, de marad torzalak, /”

A világ, olyan, amilyenné lett, mégis az enyém!

Habár szeretettel gondol a világra, ennek ellenére szilánkossá vált hitét, újra meg újra kénytelen egyenként, egymás mellé illesztgeti a tények szomorkás tükrében. Figyelme szerteágazó, de a jelenben élesedik, s e korról határozott véleménnyel bír. Megérti az események jelentőségét, ezért a problémákat és az ahhoz tartozó meglátásait egyedi módon elemeire szedi szét, majd ismételten egésszé formálja. A veszteség hálátlanul közelít felénk, s mivel elkerülhetetlen a találkozás, ennélfogva igen otthonosan igyekszik közöttünk. Néha hamis ígéretekkel hozzád bújik, teli hasát dorombolva finoman mellkasodhoz nyomja, hogy amikor megpihensz, ugrálhasson kedve szerint rajta. A szándék folyton ugyan az, s a magyarázat törvényszerű. A tökéletlenség tagadása a valódi ok, ami addig jár körbe-körbe ereinkben, amíg az a háború bőrében elkerülhetetlen rögös alakot ölt „/ Vége - nincs kút – mélybe hullt méla szemű béke erőnk /” a költő félelme valóban jogos, aminek hangot is ad: ” Mi vár halálosan féltett hazánkra, melyet egy háború már / földarabolt” (Tarajos fenevad). A remény világítja meg a nagyon fontos kérdéseket: vajon kigyógyulunk ebből a betegségből? Elszórja magvát a tisztánlátás a fejekben? - vagy / „követelik a piros-gombos döntést.” /

Az ellentétek labirintusában…

Bizalma megrendült a hétköznapokban, ami szinte érzéktelenné és sekélyessé nőtte magát a bűnök közös halmazában. Az értékteremtő részeket a porból kell minduntalan összeszemezgetnie, s ha elfárad, felmászik (szükségből) az ősök aggódó dombjaira, ahonnan két fontos üzenetet sugall felénk: az egyik a szeretet, a másik pedig, a megbocsájtás. Néha a belső iránytűje cserben hagyja és elveszetté válik, ilyenkor érzi, esetleg jobb elvonulni és inkább bezárkózni a szörnyűségek elől, mint folyamatosan küzdeni azok ellen.(Magamra fordítom).

„Miatyánk a térben”

A kötet utolsó erőteljes versében, egyedi érzelmek és szinte álombeli események rajzolódtak ki szemeimben. A költő metafizikai, valamint létfilozófiai értelmezései beszőtték az agyam és szüntelen mozgásra késztették a szürkeállományt, amely egyensúlyt teremtve a belső szerveimmel, megnyugvást keltett bennem. Felidézte a szűnni nem akaró erkölcsi küzdelmet, amit a bonyolult embernek nap, mint nap elhagyatottan meg kell vívnia.”/ A jók is vétkesek. /Szemük kiszáradt, fénytelen. / Nincs ég a fejük felett. / Hiába nyitva hűségük tenyere. /Hétköznap, vagy ünnep, / itt egyre megy. / „ E versben ismételten összekeverednek az idő folyamai, de a kavicsok hátára felkapaszkodó áramlatokon, mint megannyi alkalommal, most is megszólítja, és számba veszi önmagát. Utazásunk során Oláh Tamás, nemcsak magára gondolt, hanem ránk is, - ily módon lebeghettem a testemet átölelő sötét anyagban, hogy később megpihenhessen lelkem, a sötét energia figyelmes fogain. Kiültem néhány égitestre és szívem az űrbe ejtve megidézhettem a letűnt korok történeteit (Mitológia). Kellő alázattal, egybehívta a klasszikusokat, amíg az olvasó rátalál a számára legkedvesebb alaphangra; Vörösmarty Mihály, Madách Imre, Babits Mihály, Illés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Kőrösi Csoma Sándor, Kassák Lajos, James Joyce, Thomas Mann, Garcia Lorca, Walt Whittman, Paul Verlaine, Daniel Keyes, T.S Eliott, Borisz Paszternák és József Attila, mind ott beszélgettek s hallgatták

Bach H-mol szvitjét, Pilinszky János cigarettafüstös kis lakásában. A Földre nézve rámutatott az ismeretlen lelkek milliárdjaira, akik megszámlálhatatlan érzéssel beszorultak a két legszerényebb dobbanás közé. S, ha már a harang értünk szólt, akad-e még valami számunkra ezek után? Talán a másik oldalon, éppen ezt a kérdést teszi fel valaki. Azt hihetnénk, a csalódottság árnyékában semmi sem nő, hiszen ott már, csak a szűrt fény bóklászik, de én hiszem, hogy a legcsodálatosabb dolgok, végül ott születnek…