Kiskunhalasi ember mesélte 1879-ben ezt az érdekes esetet.
Nagy ideje mán annak, hogy ez esött, még hajdinába, mikó a Bónapárté hadakozott. Hát én akkó a tejesuram boldogút édös apjáná szógátam. Csikós bujtár vótam; az isztronga-lik-lábu Csülkös Váczi Matyi vót a számadóm. - Éccző, ú röggelösbe Balotán a Sasheverő körű, legêtettem a ménöst; ê szíjjhátu fakó kancza vót a harangos. Szépen mögvótak terűve a lovak, magam mög botra támaszkodva ácsorogtam, mint afféle suttyó bujtárka szokott. Hát a mint ott ókumlálok, mögszólít ám valaki a hátam mögű, oszt így aggya föl a szôt: Mit bámúsz az apád istenit?
A mint erre mögfordulok, hát ott áll ám két dézentor; de az egyik maj mögszúr ám, mer tarti ám a bagnétot igyenösen a hátamnak. Aszondom neki böcsülettê: Ne izéjjön katona uram! Aggyon isten jó röggët!
Aszt veti rá: Ha jó, ödd mög!
Osztán káromkodik ám, de csúnyán, czifrán. No én êcczöribe nem tudom mire vílni a szándékát; még nagy káromkodva aszongya: Vetkőzz le, mer beléd sutyántom ezt a darab vasat.
A másik mög ú nem szót ê szóccse, mint ez a könyér hogy nem szôl. Magam is möghökkentem, de csak aszondom, de szép szóvâ; mögfázok én ugy katona uram. Mer biz akkó má nem igen danót a szúnyog; úgy Örzséböt tájon vót az idő. Aszonya rá: Në lëfettyőjj, mer bele tanálod ütni a tudomán tőkédet a puskám agyába. Osztán két kézre kapi ám a puskáját; hátha arrább nem lépök, fejbe kommint vele.
No erre látom, ennek má fele se tréfa. Mög osztán mögin csak kajabál, mint a szájjaégött, mög káromkodik, hogy vetkőzzek le. Mit vót mit tönni, leűtem a fődre, levetöttem az ujjatlan gombos kis mándlit, de még az ingöm is, mög a gatyámat is. De szégyőtem magam nagyon; mer úgy marattam, a hogy a világra gyüttem.
A mint így kuczorogva röstêködök, az egyik dezentor hányi ám le magárú a maga gúnyáját, oszt szöggye ám magára az ényimet.
Üm, mondok, de csak úgy magamba: e fura dolog!
A mint lehánta magárú a föcskefarkos angyalbőrt, mög a nadrágot, mög a kölökcsizsmát, veti ám oda neköm: Vödd rád! Én mög csak vakarózzok, csak nyibelőzök, nízök arra a mögveszött gúnyára, de mög a bagnétra is, mer avvâ mög szurkát felém: Ha má mög kő lönni, hát üsse mög az istennyila! Rám vöszöm no!
Igy osztán főhuzakottam. Ekkó aszongya, de mérgessen ám, a másik mög nevetött, aszongya, osztán átmutatott eresztőnek:
- Látod-ë - amoda azt a cserént?
- Látom; a barom cserénye.
- Në nagyon verögesd össze a papuládat, mer oda ütök, a hun a sörke szaporodik; hanem nízd azt a cserént; de mögnízd ám; addig nízd, mêg csak láccz; mer ha másuvá níző, körösztű lűllek, hogy nem is nyekkensz!
Én osztán nísztem is, hogy a szömöm ződ karikát hánt a nagy nízísbe.
17Ëccző, mondok, mög is kék má fordúni, mer ezúta a lovak isten tuggya mêre lőttek. Elősző csak úgy fére bancsalítottam, hát nem neszelök semmit; mögfordulok, hát nem látok sënkit, a dézentoroknak se híre, se hamva; még én nísztem a cserént, addig émöntek, de émöntek ám a lovak is. Nohát fogom magamat, elindulok szél ellen, mer a jószág âra szokott legêni; mögis talátam űket a vőgybe. Hanem a mint a harangos kancza ëngöm êszre vösz, főkapja ám a fejit, fővágja a farkát, nagyot fúj, avvâ mögzördűl a nyakán a kolomp; erre vesd ê magad mind, még a pányvás is, neki a kűhatárnak! Ucczú a ki terömti, akkó jut eszömbe, hogy ezök még ijjen maskara mondért sosé láttak, a mijet most én viselök! No mondok, ezök után nem mék, hanem be a tanyába. De ott mög a kutyák nem vöttek be, hanem körű-körűkabdostak, mintha én löttem vóna a porczellánképű zsidó. Kigyün a nâ zsinatra a számadó, hát a még huszíttya űket, mêg csak a szavamrú rám nem ösmert; akkó verte le rúlam űket; de bíz azok má akkorra az angyalbőrt kiszapták rajtam. No lött osztán én rajtam óan neveccség, hogy a számadónak a gatyamadzagja is êszakadt, mög boszorkánszúrást kapott a horpaszába.
Úgy möntünk osztán a ménösér; a szögedi fődön találtuk mög; de ê hia se vót; még szaporodott, mer a Gozonyéknak ê lovik közé keverődzött. (Idézett Dr. Borovszky Samu Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye c. kötetének A vármegye népe fejezetéből.)