Az írók hol a tehetségükre büszkék hol a tehetségük hiányára. Szép dolog, ha valaki tud írni, ha elhihetően ábrázolja a valóságot, ha történeteket és merész fordulatokat tud kitalálni; nem csoda, ha elveszíti a fejét és túlbecsüli magát. De micsoda kiapadhatatlan forrása az önérzetnek, a fölénynek és gőgnek, ha valaki mindezt nem tudja; milyen hatásosan dicsekedhetik az ember azzal, hogy unalmas, ellentétben a szórakoztató és sekély írókkal, milyen önérzetesen ismerheti be, hogy laposan és nehézkesen ír, ellentétben az ügyes szemfényvesztőkkel, milyen előkelő helyet vívhat ki magának az irodalomban, ha megveti az irodalmat és az irodalmi hivatottság összes ismertetőjeleit, milyen jól meg tud élni a nem létező tehetségéből, ha egy irodalomtól mentes, sőt lehetőleg irodalomellenes cél szolgálatába állítja.
Magyarországon ma virágzik a nem-írók irodalma, amely legjobb esetben szórakozottan vagy szánakozva hárítja el a fantázia és a művészet minden szép és önfeledt termékét, de az is előfordul, hogy dühösen tiltakozik ellene, és állami beavatkozást, drákói rendszabályokat követel a fiatal költők ellen, akiktől még azt is irigyli, hogy éhen halnak… Milyen fenyegetően, milyen vészjóslóan nyújtja át penészes portékáit, hazaárulást szimatolva mindenkiben, aki nem szimulál elragadtatást.
Hazánkban ma virágzik a nem-írók irodalma, aki harmadrangú regények publikumának született, ma regényt ír az elsőrangú regények meghunyászkodó publikuma számára; tisztes családanyák, a polgári középosztály hölgyei tollat ragadnak, és szabadon bocsátják a művészet mérgétől érintetlen tiszta lelkiismeretüket és nemes érzelmeiket. Apró gyöngybetűk tengerébe belefojtanak minden kezdeményezést, minden kritikát, minden szépséget. Felvirrad a kifogástalan érzelmek és sorozatos irodalmi kudarcok veteránjainak; régebben olyan kétségbeesetten tették le a szerkesztő elé a kéziratukat, mint a játékos utolsó pénzét a játékasztalra, remegve, hogy a krupié be ne söpörje. Azóta, úgy látszik, megállapodott a krupiéval. Aki tíz év előtt, hatvanéves korában nyugalomba vonult, ma, hetven évvel második ifjúságát éli, tehetséges kezdő, akit sok jóval biztatnak a kilencvenéves kritikusok. Kilencet dobó kuglibajnokok, tűzről pattant menyecskék, jótékony angyalok, vármegyék és országrészek legöregebb emberei nyüzsögnek ma a magyar irodalomban. Ami a hivatásos írókat illeti, a tejfelesszájú harmincéveseket és a kiforratlan ötvenéveseket, segítsenek magukon, ahogy tudnak. (Megjelent a Nyugat 1931-es évfolyam augusztusi számában)