„Genus irritabile vatum!* A költők (s a szót legszélesebb értelemben használjuk, minden művészt költőnek tekintünk) ingerlékeny, érzékeny emberek, minden bizonnyal; de hogy miért, úgy vélem, azt nem tudjuk általában.

 

 

Csak a kivételes szépérzék avatja a művészt művésszé, s ez a szépérzék mámorító gyönyörök forrása, de együtt jár a formátlanság és az aránytalanság ugyancsak kivételes érzékelésével. Ha egy igazi költővel szemben hibát vagy igazságtalanságot követnek el, ez olyannyira elkeseríti, hogy elkeseredése az általános megítélés szerint egyáltalán nincsen arányban az elkövetett igazságtalansággal. A költők meglátják az igazságtalanságot; sohasem ott, ahol nincsen, de gyakran ott is, ahol a költői szem fel sem fedezi. Így hát a költők hírneves ingerlékenységének semmi köze sincsen a temperamentumhoz, e szó köznapi értelmében, de összefügg azzal, hogy a költő a szokásosnál világosabban látja a hibás és igazságtalan jelenségeket. E tisztánlátás valójában nem más, mint a helyes, az igaz, az arányos, vagy egy szóval: a szépség világos felismerésének természetes következménye. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy aki nem irritabilis (a köznapi megítélés szerint), az egyáltalán nem is költő.” Edgar Allan Poe.  Az idézetet Charles Baudelaire válogatott művei című kötetében, Tanulmányok  fejezetének Edgar Poe-ról szóló részében találtam, fordította Réz Pál (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964.)

* a latin mondás Horatius Epistoláiból vett idézet..