Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról. Kíváncsiság, kényszer és üzlet, állami és egyéni cselekedetek egyre hatalmasabban mozgatják az emberi szellem körforgalmát. A gondolatot azonban, hogy milyen roppant tömegű, hasznos és fölösleges, szép, buta és gonosz kölcsönhatás folyik nap nap után világszerte, ne kövessük végső elágazásaiban: bennünket a sok százezer és millió tolmács közül most azok érdekelnek, akiknél a nyelvtudás csak eszköz olyan szellemi termékek ismertetésére, amelyeknek épp úgy lényege a tartalom, mint a forma, a hangulat, a nyelvi muzsika, egyszóval mindaz, ami a költészetet a prózától, a művészetet az értelmi termékektől elválasztja.

A műfordítókról beszélünk, nem a Mezzofantikról, s a legcsodálatosabb nyelvzseni költőnek még igen gyarló lehet. Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbafagyja. Az ideális műfordító: költő, aki időnként kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie. Hogy költészet van és lesz, amíg csak ember lesz, az természetes. De miért vannak műfordítók? Miért foglalkoznak költők, akik primer élményeiket is ki tudják fejezni, azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli, idegen, esetleg rég halott szellemek érzéseit és gondolatait teremtik újjá egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint? Hivatkozhatunk külső okokra, ünnepségekre, sürgető alkalmakra, megrendelésekre, ezek azonban aránylag ritkák, és túl kevés bennük a hajtóerő. Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt, én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem. Vegyük például Shelley egy nagy versét, A felhők -et. Órákig analizálhatom, részletesen leírhatom a tartalmát, a formáját, a rímképletét, a ritmusát; hiába: a hallgató még mindig nem látja a színt, nem érzi az ízeket, nem veszi át azt az idegzsongást, amelyet a vers bennem keltett. Amit mondok róla, mind csak zsákbamacska. A tartalomközlő szavak megjelölik az érzéseket, érzékeltetni azonban csak evokáló kifejezések, csak a költészet szavai tudnak. Mit tegyek hát a verssel, amely annyira megtetszett? Felolvashatom angolul, de csak annak, aki tud angolul. S hány ember tud Magyarországon? S hány éves korától? Mondjuk, hogy tízezren tudnak. Mi legyen a többi tizenkétmillióval? A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és 8olaszul. Pedig Baudelaire is van, és Dante is van, és Puskin is gyönyörű, és Horatius és Li Taj-po! Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk tolmácsra, nagyobb társasághoz, közönséghez,egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvükön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható. Így születik a műfordítás – hódolatból, élvezetből, teremtő lázból és kényszerűségből. A többi: műhelytitok…

 Forrás: Digitális Irodalmi Folyóirat