A könyveket olvasni kellett, a verseket meg kívülről fújni. Annak idején sok verset kellett megtanulni az általános és a középiskolában. De a verseket a magyartanárok – a rátermettségüktől függően jól, kevésbé jól – meg is kellett tanítsák, meg is kellett értessék. Ezzel nemcsak a verstanulást segítették elő, hanem általánosságban a tanulást is gyakoroltatták, miközben némelyek bizonyára arra is ráéreztek, hogy a verstanulás is az értelemnek az érzelem fölé kerekedése. Akkor is, ha éppen lírai költemény van soron. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a háború utáni, még az előző időből átszármazott versközpontúság már a múlté. Jó ideje tapasztalható, hogy a költészet fokozatosan háttérbe szorul, még a legjobb, kortárs verseskötetek sem kelhetnek versenyre a – sokszor csak üzleti fogásból – „bestseller”-nek kikiáltott könyvek áradatával. Az átlagemberek világában így a költészet másodrangúvá vált.

De nemegyszer még a jó diákok is ódzkodnak a versektől. Egy amerikai nyelvészprofesszor szerint a költészetet „misztériumnak vélik, amelybe nem akarnak belemerítkezni, mert a verseket tanácsokkal és hiedelmekkel teli, rejtélyes üzeneteknek tekintik”. Arról nem szólva, hogy egy részük úgy kerül felsőoktatási intézménybe, hogy nem vagy csak kevéssé érdeklődik a költészet iránt, s minthogy nem tudja, hogy miként kell verset olvasni, nem is nagyon fogja fel a mondandóját, ekképp nem sokat jelent számára. Nos, éppen ez az, amiért a verseket tanítani kell, s meg kell szerettetni őket. Már csak azért is, mert a kutatások szerint krízishelyzetekben sok ember ösztönösen versekhez fordul, ugyanis gyógyírek lehetnek, nyugtathatják a felkavart érzelmeket, vigaszt nyújthatnak, megbékélést eredményezhetnek. De fontos szerepet játszanak ünneplések alkalmával is.

 Ismeretes olyan nézet, amely szerint a verstanítás alapvető megismerési és intellektuális készségeket fejleszt a diákokban. A vers olvasása ugyanis nemcsak okít, hanem gondolkodtat is. A vers révén bepillantást nyer olvasója a költő tudatába, gondolatvilágába, ekképp lehetősége adódik arra, hogy bizonyos gondolataival azonosuljon, másokat viszont elvessen. Azonosulásra csak akkor van esélye, ha olyan verset olvas, amelynek mondanivalója, jelentése van számára, függetlenül attól, hogy milyen rangja van a költőnek vagy a versének. Az azonosulás és az elvetés ugyanis szubjektív szelekció eredménye, a költő és a vers egyéni minősítése, amely nem okvetlenül esik egybe a „hivatalos” megítélésekkel. Részben ahhoz hasonló ez, mint ami egy képzőművészeti giccsről szóló könyvben olvasható, miszerint a falusi néni szívét melegség önti el, ha a gombolyagot kergető macskákat ábrázoló falvédőre néz, ugyanakkor semmit sem jelent neki a Mona Lisa.

Verstanításkor tekintettel kell lenni a tanítottak hozzáállására és költészeti ismereteire. Könnyebb a képzett tanító dolga, ha érdeklődőkkel van dolga, mint ha érdektelenekkel kell foglalkoznia, s a verstanulásban haladókkal is jobban jár, mint a kezdőkkel. De nem lényegtelen az sem, hogy milyen a tanulók érdeklődési köre (a művészetekért és az irodalomért rajongókkal könnyebb gyors és jó eredményt elérni, mint azokkal, akik nem lelkesednek különösebben az irodalomért), s egy költőt vagy egy versét kell-e tanítani, vagy egész költészeti kurzust kell végigvinni. Ami a költőket illeti, a tapasztalatok szerint nincsenek könnyen és nehezen taníthatók közöttük. Az angolszász irodalmárok azt állítják, hogy a XIV. századi, angol Geoffrey Chaucer verseinek tanítása ugyanolyan felkészültséget (erőfeszítést) igényel, mint az amerikai avantgárd – a folyóiratuk után L=A=N=G=U=A=G=E – költők (például Rae Armantrout, Steve Benson vagy Tina Darragh) művei.

A verseket tanítók költészeti túlélőkészletei (poetry survival kits) a tanítási módszerek. A felmérések azt mutatják, hogy egy részük a téma-, illetve a tanárcentrikus oktatás híve. A előbbi esetben a vers tartalmára koncentrálnak, legyen az konkrét, hagyományos, klasszikus vagy absztrakt, ügyelve arra, hogy a prozódiára is hangsúly tevődjék, mert e nélkül – állítják némelyek – a versnek inkább a mágikussága, mintsem a verbális ereje kerül előtérbe. A verstanítók segítségére vannak a metaforák is, amelyeknek például a reneszánsz lírai költészet esetén virágok felemlítése révén vehetik hasznát. S nem maradhat el a magyarázat sem, ha – mondjuk – a pandemónium és a mennyország kerül terítékre, hogy a versbefogadók tisztában legyenek e fogalmakkal.

A tanárcentrikus oktatásnak a versek tanár általi fennhangon olvasása az igen hatékony módszere. Ha ilyenkor a diák is nézi a szöveget, nemcsak a szemén, hanem a fülén keresztül is eljut a vers a tudatába. A kutatók állítják, hogy a gyermekverseket rendszeresen hallgató kicsinyek már akkor kívülről tudják a szövegüket, amikor még nem tudnak beszélni. A vers fennhangon olvasásakor egyébként lehetőség van a hangsúlyozásra, a fontos részek nyomatékosítására és a figyelem rájuk irányítására, valamint a vers dinamikájának kifejezésére és érzelmek kiváltására.

Leghatékonyabbnak azt a verstanítást mondják, amelyben nemcsak a tanító, hanem a diák is tevékenyen részt vesz. Az ilyen, diákcentrikus verstanítás során a diák részvétele – ősrégi pedagógiai gyakorlatként – egyrészt a vers fennhangon való olvasását, másrészt a megtanulását (memorizálását, bevésését, bemagolását, bebiflázását) jelenti. Ez teremti meg annak a feltételeit, hogy legrosszabb esetben egy-két versszak vagy verssor erejéig még évtizedek múltán is csaknem mindenki tud általános vagy középiskolában tanult versből idézni. S ez nem lebecsülendő dolog, ha arra gondolunk, hogy a versekből való idézni tudás hajdan a művelt ember egyik jellemzője volt, de e képességnek nem lehet híján napjaink művelt embere sem.

A memorizálást, amely emlékezetbe vésést jelent, s kapcsolatban van a mnemonikával, az emlékezést megkönnyítő eljárásokkal (az utóbbi szó a Zeusztól származó kilenc múzsa anyjának, Mnémoszünének, az emlékezés istennőjének a nevéből ered) nem szabad lebecsülni, s nem szabad kizárólag magolást, biflázást érteni rajta. Az is memorizálás, amikor valaki csak kedvtelésből olvas el többször is egy verset, s a szövege egyszer csak megtelepszik a tudatában. Felidézhetően, elmondhatóan. Ez azután annyira serkentőleg hathat rá, hogy további versek megtanulására ösztönözheti, s ezzel gazdagabbá válik az élete. Egyebek között személyes ismeretség nélkül is bensőséges kapcsolatba kerül a versek szerzőivel. Ezt amolyan spirituális töltekezésnek nevezik.

Az is fontos verstanítási szabály, hogy ha a diák kötelezően vagy önszorgalomból megtanulta a verset, akkor fel is mondja. De az is elősegítheti a versek megkedvelését, ha versírást kap feladatul. A múzsával való kacérkodás ugyanis elősegítheti a verselési formák, nyelv és szabályok jobb megismerését, valamint a költők verseinek méltányolását. Nem véletlen, hogy némelyek szerint az irodalommal való ismerkedésnek versírással kellene kezdődnie.
Megjelent: Lyukasóra (XX. évfolyam, 2011/6. szám)