Mások versei

FAUST:
A hegy alatt mocsárvidék
terjeszt ragályt zsákmányolt földemen;
csapoljuk le poshadt vizét,
az lesz csupán a végső győzelem.
Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny.

Csak közelről ne! – Lelkem,
máris mi maradt?
Üldözd a tegnapi, holnapi
sugarakat,
különben örök panasz leszel,
hogy véres zsebelés a világ
az egyik fele és a másik
vértelen hiúság.

Ott állnak minden kereszteződésben Kezükben
ingyen újság vagy kartonlap Adakozzatok
Gyermekem éhezik Anyám beteg Rokkant
vagyok Ott állnak állomás áruház megálló
előtt Aluljárókban alszanak parki padokon


Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!


Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.