Mások versei

 


Orczy Lőrinc1


Ugy van ugy Bácsika: Az egész Világbann
Uraknál papoknál Udvarnál Bótokbann
Szeginynél Gazdagnál piaczonn Templombann
a’ Gállyánn Mühelybenn a’ setét bányákbann
Halandóknál Kedves dolog a’ Becsüllet
nintsen a’ világonn ollyann vadonn nemzet
Ki erre ne vágyna, nézd bár a’ népeket
egy szóval hirdetik, éllyenn a’ Becsüllet:

A szívünknek olyan kedves teraszról
Elnézegettük fáinkat, a nap
Ezúttal is mellettünk elidőzött,
De visszavonulóban, — néma vendég
Romház küszöbén, mit kényére hagytunk
Tágasan s megvilágítottan.


Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.

 

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

2014 március 15.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.